Bár a Guns N’ Roses világuralma Los Angelesből eredeztethető, Slashék eseményekben gazdag három hetet töltöttek Londonban 1987-ben. Jöttek, koncerteztek, ittak, szállodai szobát pusztítottak, Axl-t pedig egy apró mondattal is sikerült totálisan felbosszantani. Hozzuk a sztorit! Tartsatok velünk!
1987. június 24-én koradélután kezdődött minden. Öt nappal korábban a Guns N’ Roses első koncertjét adta az Egyesült Királyságban, melynek a Soho városnegyed legendás koncertterme, a Marquee Club szolgált helyszínéül. A három hét alatt több alkalommal léptek fel a legendás klubban. Az Appetite for Destruction dalai nagyszerű bemutatkozóként szolgáltak az angol közönségnek. Jó szokás szerint piáltak is a britek, csúszott a sör, a balhét szinte érezni lehetett a levegőben. Kis híján ki is tört a verekedés, amikor néhány részeg söröspoharakkal dobálta meg a zenekart.
A Guns N’ Roses zenéje azonban a kritikus füleket is megtalálta, mégpedig a Sounds újságírója, Andy Ross személyében. Ross írói álnevét használva, Andy Hurt néven az alábbi tapasztalatait vetette papírra.
A zenekar jó, azonban az énekes hangja valami olyasmire hasonlít, mint amikor egy hörcsög töke beragad a rácsok közé… squeak…squeak…squeak
Nem is kellett ennél több Axl-nek, aki teljes rock felszerelésben: bőrnadrágban, cowboy csizmában, szakadt pólóban, cigivel a szájában beviharzott a Sounds irodájába, hogy számonkérje az újságírót. A zenekar többi tagja sem maradt ki a buliból, az énekest Izzy, Duff és Steven is követte, Slashel a sor végén, aki egy üveg Jack Daniels-t is magával cipelt a „bulira”.A történteket egy akkor a Sounds-nál dolgozó másik újságíró elevenítette fel.
Ahogy megérkeztek, elkezdték keresni Andy-t, de ő akkor már nem volt bent. Izzy egy ismerős arcra lett figyelmes. Én voltam az. Az egyetlen ember, aki ismerős lehetett számukra, hiszen 3 hónappal az előtt Los Angelesben készítettem interjút velük. A sarokban ültem, Izzy odajött hozzám elkezdtünk dumálni. A felbőszült Axl pár perccel később érkezett és halkan, de határozottan csak annyit kérdezett. – Hol van a csávó, aki a kritikát írta?
Andy Hurt? – kérdeztem.
Igen! Szét lesz verve! – válaszolt indulatosan.
Amikor elmondtam, hogy Andy nincs ott, Axl csak sóhajtozott és csóválta a fejét. Majd jött a kínos csend, amit egy óriási puffanás tört meg, ugyanis Steven addig pörgött egy irodaszékkel, amíg beborult a sarokba. A főszerkesztő, Tony Stewart behívatott magához, én pedig elmagyaráztam, miért is van ott az egész zenekar. – Szabadulj meg tőlük! – kaptam az utasítást, majd mondtam a srácoknak, hogy menjünk le együtt a közeli kocsmába. Axl ekkor fogott egy papírt és üzenetet írt Andynek. „Halott vagy!!” – állt a cetlin, amit átadott a titkárnőnknek.
A kocsmában már kicsit megenyhült. Az étlapot nézegette. „Nem tudom elhinni, hogy ti képesek vagytok megenni egy kaját, amit Pöttyös Faroknak hívnak” – nevetett.
A Guns N’ Roses első Európában töltött emlékezetes hetenek számlájára egy kensingtoni apartman teljes költsége is felkerült, amit egy elszabadult buli után amortizáltak le, Axl-t pedig le is tartóztatták a Piccadilly-n miután a Tower Records boltjában kezdett el balhézni.
Tavaly elég alaposan szemügyre vettük a Marcello's Mystical Mind nagylemezét, és a Facebook oldalunkon a Vicodin új EP-jét is hallhattátok már. Most pedig állandó rovatunk új részeként Török Viktor énekes beszél sorsfordító lemezeiről.
Egyszer azt mondták, hogy ez egy WC deszka húrokkal. A Fender Telecaster egyáltalán nem aratott osztatlan sikert megszületését követően, idővel azonban a country, blues, rock, ma pedig már szinte minden rockzenei műfaj alapvető hangszerének tekinthető.
De honnan is indult az egyébként első tömörtestű elektromos gitárként teret hódító hangszer? Ehhez vissza kell ugranunk az időben jó pár évtizedet, az 50-es évek elejére. Ekkor kezdődött, az akkor még Esquire (1 híd hangszedős tele), valamint a kettő hangszedővel ellátott testvére a Broadcaster sorozatgyártása. A történet azonban korábbról indul, hiszen Leo Fender már a negyvenes években elkészítette a Broadcaster prototípusát, azonban a Gretsch cég ekkor feltette a kacsóját, hogy kérem nekünk, már van egy dobszerkónk, ami a keresztségben szintént a Broadcaster nevet kapta. Ettől a pillanattól született meg a Telecaster.
Itt rögtön van egy érdekes sztorink, méghozzá Fred Gretsch első reakciója a Broadcaster láttán. Mindkét zeneipari nagyágyú (Gretsch és Fender) részt vett az 1950-es Music Trade Show-n, ahol Fred egészen elképesztőnek találta a tömörtestű gitárt. „Mi az a cucc? A csónakot lehet vele irányítani, vagy a legyeket lehet vele agyoncsapni” – mondta cinikusan? Akkoriban valószínűleg még ők maguk sem gondolták, hogy történelmet fognak írni a zeneiparban. A Telecastert manapság egyszerűen csak úgy jellemzik, hogy egyszerű, mint egy faék. Puritán felépítése, letisztultsága miatt vált megannyi zenész kedvencévé. És akkor jöjjön néhány sztori a gitárral kapcsolatban.
Az egyik például a Led Zeppelin gitárosához, Jimmy Pagehez kötődik. Jimmy Page: Élet a gitárok között c. írásunkban már bemutattuk Page első telecasterét, amit még maga Jeff Beck adott neki a Yardbirds-ös időket követően. Ez a feltűnő, sajátos viseletbe bujtatott Tele legendássá vált, hiszen a komplett Led Zeppelin I. lemezen hallhatjuk. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy az ikonikus angol zenekar egyik legismertebb balladája, a Stairway To Heaven gitárszólóját is ezen a Telecasteren játszotta fel Page, a Led Zeppelin IV rögzítésekor.
A gitárról az másik nagy mágus, Keith Richards is megosztott pár gondolatot egy interjúban.
– Valamikor ’67 környékén kerültem kapcsolatba a telékkel, amikor nem tudtam, mit is kezdjek magammal, ezért elkezdtem kísérletezni a hangolásokkal. A nyílt hangoláshoz nagyon passzol a Telecaster. Magam sem tudom miért, de ez így van! A legtöbb gitáros a slide miatt használt open hangolást, én viszont ritmusgitározásra akartam használni. A telében meg volt az a száraz, ritmusos, teliakkordos dolog, amit kerestem. Ekkor szerettem meg igazán a hangszert és később is hű maradtam hozzá. Ha szélesebb teret akartam kölcsönözni a hangzásomnak, akkor vettem egy Humbuckeres Telét. Kiszolgálnak ezek a hangszerek, megannyi Telecasterem van – emlékezett vissza a Rolling Stones gitárosa.
Ugrojunk egy kicsit az időben, hiszen mára a Telecaster, a húrokkal felszerelt wc deszkából ikonikus hangszerré érett és a modernebb rockzenei világban is előszeretettel használják.
Richie Kotzen neve szinte már egybe nőtt a Telecasterrel, az amerikai gitáristen megjárta már a Mr. Big-et, a Poison-t, jelenleg szólózenész, valamint a The Winery Dogs nevű szupergroupban tépi a húrokat Mike Portnoy és Billy Sheehan társaságában Sajátos kialakítású japán Custom Telecasterének két DiMarzio (B: Chopper T, N: Twang King) ad egyedi hangzásvilágot. A gitáros az alábbi videóban részletesen bemutatja hangszerét, melyben egy mikrokapcsolóval ellátott beépített hangoló és egy Drop D „váltó” is helyet kapott a hangszer fején. Ezek a specifikációk, mind demonstrálják számunkra, hogy lehet a világ egyik legegyszerűbb hangszeréből egy sokoldalú, de mégis könnyen kezelhető lead gitárt kapni.
És hogy lehet erre még egy lapáttal tenni? Arról akár Jim Root, de John 5 is tudna mesélni, mi azonban egy fiatal zsenit választottunk. Jonny Lang egy újabb szintre emelete a Custom Telecaster fogalmát. Egy interjúban úgy fogalmazott, Thinline Telecasterével tiszteletét szeretné kifejezni zenei hősei: Albert Collins és Tab Benoit előtt. A gitárba 3 Bill Lawrence humbucker hangszedő lett beleszerelve. A juhar fedlap és az F-lyuk csak további szépséget kölcsönöznek Jonny hangszerének.
A Telecasteresek Magyarországon
Nagy Ádámot, a Roy és Ádám gitárosát leginkább a magyar Richie Kotzenként tudnám jellemezni. Hosszú évek óta elkötelezett Telecasteres, és egy korábbi interjúban rámutatott, őt is a tele egyszerűsége fogta meg. – Szinte szerelmes vagyok a Telecasterekbe, pont a gitár egyszerűsége miatt. Minden a kezemre illik, minden beállítást ismerek. Nagyon könnyű kezelni a gitárt, de ettől függetlenül többféle hangot tud előfacsarni belőle az ember. Nyilván vannak határai, de tökéletesen megfelel az én zenei elképzeléseimnek, és amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy egy nagyon szép gitárról beszélünk.
Kiss Tibor, a Quimby frontembere a Select Guitars interjúja során árulta el, hogy mindig is a vintage gitárok pártján állt. Bár már szinte eggyé vált a piros Gretsch gitárjaival, a Telecasternek mindig lesz helye a szívében. Fehér Teléjét, a Quimby menedzserével közösen építették meg. Ahogy Tibi az interjúban mondja, mindig is tetszettek neki a telecasterek, de a régi gyártmányok irreálisan drágák voltak, így saját gitárt készítettek. Tibi hófejér Custom Thinline teléje egy kőris testből és natúr nyakból áll össze, bigsbyvel szerelt és a „szíve” két Lindy Fralin hangszedő.
Pulius Tibit, a Supernem axeman-jét is kifaggatuk telemániájáról, aki készséggel elmondta véleményét. – Az egyik legkorábbi, legletisztultabb hangú és formájú hangszer a tele. Történelme van. Pont az egyszerűsége miatt olyan nagyszerű . A hangja nagyon ‘attackos’, mind a három pick-up állás fantasztikus. A rocktól a countryig, a bluestól a jazzig. Univerzális hangszer. Supernemben is a fő hangszeremmé vált, mert sokkal jobban kiszól a zenénkből, mint eddig bármelyik hangszerem, miközben mégis végig homogén marad.
Egy kicsit hosszadalmas lett volna mindenkiről szót ejtenünk, így az írás most véget ér, a továbbiakban azonban beszéljenek a képek, ugyanis összegyűjtöttünk nektek egy galériát a világ legnagyobb Telecaster ördögeiből. Ezzel zárjuk cikkünket!
2014 ben az Ozone Mama űrhajója leszállt (Starship Has Landed) majd jött a Sonic Glory 2015-ben, nemrég pedig a Cosmos Calling című lemez jelent meg tőlük – utóbbinak pedig már a borítója is a ’70-es évek retro sci-fi világát idézte.
Hogy a zenekart mennyire szeretjük és tiszteljük, az talán nem újdonság, számos alkalommal adtunk hírt róluk itt az OTRNR hasábjain (legutóbbi anyagukról pl. ITT írtunk). Ennyi science fiction utalás után viszont már nem a zenéről szeretnénk őket kérdezni, hanem a nyilvánvaló sci-fi rajongásukról, és arról, hogy ez milyen inspirációt jelent ez nekik rockzenészként.
És-bár semmi tudatosság nincs a megjelenés időpontjának kiválasztásában- de sajnos lett egy szomorú "aktualitása a dolognak": ma reggelre virradóra elhunyt az "élő sci-fi" Stephen Hawking. Azt gondolom, hogy sem a zenekar tagjai, sem az olvasók nem sértődnek meg azon, ha mi, az OTRNR szerkesztői ezt az írást az ő emlékének dedikáljuk.
Gábor Andris (gitár) és Székely Marci (ének) válaszoltak kérdéseinkre.
Mint ahogy a bevezetőben is írtam, mindegyik lemezetekben- a címben, a kreatívokban, de sokszor a szövegekben is- előfordulnak az űrrel, a tudományos fantasztikummal kapcsolatos utalások. Így már kikerülhetetlen a kérdés: honnan ered ez a vonzódás nálatok?
Marci: Olyan 10-11 éves lehettem, amikor először került kezembe Jules Verne Rejtelmes sziget című könyve, és annyira megtetszett, hogy onnantól fogva faltam a Verne regényeket. Ez alapozta meg a tudományos-fantasztikus irodalom iránti rajongásomat.
Andris:: Szerintem mi még annak a generációnak vagyunk a képviselői, akik a Galaktika magazint lapozgatták és a szüleikkel nézték az olyan sci-fi filmeket és sorozatokat, mint a Star Trek, A hegy gyomrában, Alfa holdbázis, Végső visszaszámlálás, Twilight Zone, vagy akár később az X-akták és a Twin Peaks. A szuperhősökért nem voltam kifejezetten oda, inkább a mesebeli, földöntúli tájak és lfurcsa lények varázsoltak el a sci-fi témájú filmekben és képregényekben, vagy akár könyvekben is. Érdekes, hogy a gyerekkorom után jó ideig nem foglalkoztatott ez a műfaj, de valószínűleg ahogy egyre jobban elmélyültem a zenekar által képviselt pszichedelikus rock világában, úgy kísérték a zenehallgatást Kurt Vonnegut és Philip K. Dick könyvei, illetve egy gyerekkori barátomnak köszönhetően az olyan képregények, mint a sci-fi western „Blueberry”, melyet ugyanannak a francia művésznek rajzai illusztráltak, akit az Idő uraiból is ismerhetünk. (Jean "Mœbius" Giraud)
Valahol természetes is ez a dolog: a ’60-as ’70es popkultúrájában, a pszichedelikus rockban – direkt vagy indirekt módon- ott van a nagy sci-fi klasszikusok hatása. Ti pedig ezt a világot idézitek meg a zenétekkel, megjelenésetekkel. Tudatos ez, vagy természetes módon alakult így? A Nagy elődök munkásságában hol lehet ezeket a sci-fi hatásokat felfedezni?
Andris:: A hatvanas és hetvenes évek zenei világának fontos motívumai voltak a tudatmódosítás, szabadság, illetve az elvágyódás, mely máris köthető a földön túli ismeretlen világhoz: a világűrhöz. Számos zenekar meg is kapta az ún. „space rock” jelzőt annak idején. Ilyenre példa a 70-es évekből a Hawkwind, illetve a 90-es évekből a Monster Magnet. A mi esetünkben nem mehetünk el a hetvenes években induló progresszív rock irányzat mellet sem, ahol már a korai szintetizátorok (pl. Moog, vagy Mellotron) is helyet kaptak. Ha megnézed a Yes, Rush, Budgie, vagy Eloy zenekarok borítóit, egyből elindul a fantáziád, mint valamiféle – néhol már félelmetes – mese/fantáziavilágot tárnak elénk ezek a műalkotások. Sok prog-rock zenekar jól felépített – akár több részre épülő - eposzokban gondolkodott, gyakran 10 percnél is hosszabb instrumentális utazásra hívta a zenehallgatókat akár tudatmódosítók használata nélkül is. Valóban varázslatos tud lenni a zene és az „artwork” összhatása bizonyos lemezek esetében.
Marci: Részemről eleinte egyáltalán nem volt tudatos, hogy összekapcsoljuk közös sci-fi rajongásunkat a zenével. Kb. az első lemez elkészítésének vége felé, mikor az album címén gondolkodtunk, akkor indult el ez folyamat, aminek aztán olyan dalok lettek eredményei, mint a The Juggernaut vagy a Moon Pilot. (a zenekar legfrissebb videóklippje pedig a High ride című számra készült, ami kicsit sci-fi, kicsit horror, de leginkább steampunk.-a szerk.)
Vannak kedvenc íróitok, regényeitek, filmjeitek ebből a műfajból? Nekem gyermekkorom óta kísérőm ez a műfaj, kb. az Idő Urai című rajzfilm óta. Nektek ez valami gyermekkori hobbi, vagy már felnőttkori „rárakódás”?
Marci: Az első nagy „szerelmem” Ray Bradbury írásai voltak, főleg a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451. Az egyik megunhatatlan kedvencem még Merle Védett férfiak című regénye - ezt kötelező olvasmánnyá léptetném elő . Majd Andris ajánlására kezdtem olvasni a zseniálisan őrült Philip K. Dick könyveit, legutóbb pedig kb. másfél éven keresztül végigolvastam a teljes Asimov életművet. Filmekből rengeteget említhetnék, de az egyik legnagyobb kedvencem a 12 majom.
Andris:Két személyes kedvencem: az eredeti Riddley Scott-féle Szárnyas fejvadász, illetve a Cronenberg-féle „Videodrome”, mely inkább kissé már-már a horrorhoz húz. Ezek talán nem is kifejezetten űrrel kapcsolatos sci-fi művek, mivel e filmek cselekménye a földön (bár a jövőben) játszódik. A korábbi filmalkotások közül a Saturn 3 és a Solaris például nagyon tetszett, de ide sorolnám az Alien sorozatot és a Star Wars filmeket is. Úgy fogalmaznék, hogy a sci-fi a gyerekkoromat kötelező jelleggel kísérte végig, mivel a 80-as években voltam gyermek és abban az időben nagyon hódított a műfaj. Felnőtt koromra már tudatosabb az érdeklődésem a sci-fi iránt, mely valóban összekapcsolódik a zenénkkel is, hiszen az Ozone Mama szövegvilága sokszor boncolgatja a sci-fi témakört.
Ha zenészként mondjuk elolvasod Asimov-ot, vagy Lem-et, és azt mondod, tetszik, akkor ezt a fajta inspirációt hogyan tudjátok „kamatoztatni”? Hogyan csapódik ez le a zenében?
Andris: Erre nem könnyű válaszolni. Megpróbálom úgy megközelíteni a dolgot, hogy a rock zene mivel egy kötetlen műfaj, az ember fantáziájára van bízva az, hogy az adott dal világához hogyan kapcsolódik majd a szöveg. Minél elszállósabb egy nóta, annál „meseszerűbb”, gyakran mélyebb mondanivalójú szövegeket kíván meg. Sokszor jönnek olyan szövegötletek, melyek a spiritualitásról, a másvilágról, akár a természetfölöttiről szólnak. Nyilvánvalóan mind a könyvek, mind a filmek világa „beleivódnak” az ember képzeletébe és így születhetnek sci-fi témájú szövegek. Marci pl. a sztorizósabb szövegeket preferálja, én viszont általában inkább érzésekről, hangulatokról, fiktív cselekményekről és világokról írok. Nekem nem feltétlenül a koherens sztori jelenti a jó szöveget, bár való igaz, sokszor akkor jó egy szöveg igazán, ha van eleje és vége, illetve ha van mondanivalója és sztorija tart valahonnan valamerre, de ez szubjektív.
Zenében a klasszikus rock vonalat követitek? Ez a sci-fire is igaz, vagy abban „naprakészek” vagytok?
Andris:Sajnos nem vagyok naprakész, de igyekszem mindig pótolni a lemaradást.
Marci: Sajnos nem, úgyhogy tessék nekem ajánlani jó sci-fi könyveket!
Mit volt a legjobb, leginspiratívabb sci-fi mostanában, amit láttatok/olvastatok?
Andris:Egyértelműen a Szárnyas fejvadász folytatása (Blade Runner 2049) viszi a pálmát. Kortárs sci-fi könyv nem került a kezembe mostanában, de lassan szeretnék olvasni már valami újat és érdekeset, bár a korai sci-fi művek között is akad újdonság számomra bőven.
Marci: Legutóbb én is a Blade Runner 2049-et láttam. Lenyűgöző élmény volt és méltó módon vette fel a klasszikus ’82-es film fonalát. Jó pár napig a hatása alatt voltam, vissza-visszaköszöntek képek és gondolatok belőle. És nemrég olvastam Isaac Asimov kisregénye alapján íródott Robert Silverberg regényt, a Leszáll az éj-t. Elsöprő erejű élmény volt. Ja, és ne feledkezzünk el a Black Mirror sorozatról. Erős idegzet kell hozzá, mert elég felkavaró témákat boncolgat, de nekem pont ezért nagyon tetszik majdnem az összes epizódja. És pont nemrég jelentették be, hogy készül az ötödik évad.
Van-e olyan ami kevésbé tetszett?
Andris: Alien: Covenant. Ez az eredeti Alien filmek valaha cellulózra vitt legdurvább meggyalázása.
Marci: Engem szerencsére mostanában elkerültek a rossz sci-fi-k. �
Ti hol látjátok a zenei-és sci-fi világ összefonódását manapság leginkább?
Andris:Talán leginkább a stoner rock és az elektronikus, ún. „ambient” zenében látom a sci-fi és a zene kapcsolatát.
Marci: A Monster Magnet-en kívül talán csak a filmzenékben. Ott viszont néha zseniális dolgok születnek. Olyan az ember bőre alá bekúszó hangokkal, hangulatokkal erősítik a képi világot pl. a már említett Blade Runner 2049-ben is, ami megsokszorozza a kapott élményt.
Andris: A legviccesebb sci-fi lemez a Smash Mouth „Astro Lounge” című albuma. És ez az a pont, amikor bizonyára sokaknak bődületes csalódást okoztam. :)
Minden idők legviccesebb scifi-je pedig Ed Wood „9-es terv a világűrből” című klasszikusa. :D Na abban még a madzag is látszik, amellyel az űrhajó makettet tologatták a forgatás közben, na de ne legyünk ennyire szőrösszívűek, a film esetében mégis csak az 50-es évről beszélünk és a kezdetleges, mára már komikusnak tűnő megoldások ellenére mégis szórakoztató egy alkotás. Van egy facebook oldal, amit minden klasszikus sci-fi rajongónak bátran ajánlok, ha vissza akarja hozni kicsit a gyerekkorát, ez a „REALM of RETRO Sci-Fi” című oldal. Mindenképp nézzétek meg!
Viszlát, és köszi az interjúkat, az Erő Legyen Veletek, Hosszú és Eredményes Életet kívánunk, és satöbbi...
Tegnap este zajlott le a "magyar Grammy", vagyis a Fonogram, ami évről évre megrendezésre kerül , gyakorlatilag a hazai zenei élet krémje gyűlik össze, és a szakma adományoz egy "visszajelző" elismerést az arra érdemeseknek. És bár a helyszínen készült index videóban Eckü érzékletesen lefestette a hazai helyzetet (" a magyar zenei szakmai olyan kicsi, mint a faszom".- de azért mégis csak ez a legnívósabb ilyne esemény itthon.
Egy "old timer" zenerajongó számára különösen örömteli lehetett nézni a tegnapi díjátadót, hiszen annak ellenére, hogy a rock műfaj itthon sokak szerint egyre inkább háttérbe szorul, a szakma mégis mindig megtalálja a módját, hogy ezeket a zenészeket, és zenei irányzatokat -ha csak egy estére is- de reflektorfénybe helyezze.
A '60s és '70s világát most már világszinten képviselő Ozone Mama az elmúlt években kétszer is Fonogram nyertes lett, tegnap este pedig a szintén hasonló zenei világot képviselő "kalapos rockerek", a Peter Kovary & The Royal Rebels lett a "the winner is....".
(ezúton is gratulálunk a srácoknak, nem véletlen, hogy nálunk is sokszor került említésre tavaly a debüt lemez, a Halfway Till Morning, de a Grungery.Hu hasábjain is egyfajta szerkesztőségi kedvenc volt, annak ellenére, hogy nem kifejezetten a '90-es évek borongós világát idézték.
A Deep Glaze pszichedelikus rockot játszó csapata is befért a jelöltek közé, az indie-brit vonalon mocorgó Gustave Tiger nyert is az "az év hazai alternatív vagy indie-rock albuma vagy hangfelvétele" kategóriában.
Ami pedig hab volt a tortán, hogy a díjátadó fináléjában az idehaza teljesen "testidegen" southern rock banda , az Asphalt Horseman léphetett a deszkákra, hogy egy Omega feldolgozás mellett két saját daltt is megdübörögtessenek FŐMŰSORIDŐBEN, a magyar médiában, 2018-ban.
Nekem már-már szürreális, ámde örömteli élmény volt, és gondolom nem én vagyok az egyetlen rockrajongó aki ezt érezte.
Érdekes módon nem telefonált be senki, hogy tiltsák le a műsort, nem volt "elkapcsolási faktor" úgyhogy a médiában dolgozó szerkesztőket ezúton bátorítanám arra, hogy csak így tovább, bátran, a nézők/hallgatók nem fognak kiszaladni a világból egy kis torzított gitártól meg csörömpölős rock and rolltól.
A Hellacopters újjáalakulásával megsokszorozódtak Nicke Anderson munkái az elmúlt időszakban, így talán érthető, hogy a várva várt Imperial State Electric nagylemez megjelenése még csúszik. A svéd garázs rock csapat azonban az utóbbi időszakban számos országban koncertezette a 2016-os All Through The Night nagylemezt. A koncertek legjobb dalait egy csokorba gyűjtve a srácok kiadtak egy 23 darabból álló Live albumot, mely a keresztségben az Anywhere Loud címet kapta.
Volt alkalmam nemrégiben élőben átélni az Imperial State Electric hihetetlen energiával túlfűtött koncertélményét. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy élőben lepipálják a lemezen nyújtott önmagukat Andersonék, így személy szerint rettenetesen örülök, hogy egy újabb live cuccal rukkoltak elő.
A bécsi Viper Room-os bulin fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire komoly nyitódal is az It Ain’t What You Think... A Hellacopterses időket felidéző mocskos riff egyszerűen beszippantja az embert. Mondanom sem kell, hogy azonnal libabőr és égnek álló szőrszálak jelennek meg az ember karján. A legújabb lemezt nyitó Empire of Fire is a fejrázós energikus dalokat erősíti, azonban itt valahogy kimaradt a stenk belőle, kicsit fáradtnak érzem, a Déja Vu-vel egyetemben. Mindenesetre egy erős kezdést mutat a cucc.
A változatosságot az új lemez nyugodtabb dalaival hozzák azonban az Imperial teljes, négy lemezes diszkográfiájának nagyágyúit megkapjuk élőben. De itt nem ám csak szimplán élőben játszott dalokról van szó. Tetszenek a dalok a csempészett ikonikus dallamok, így a Redemtion’s Goneban felcsendülő Lynyrd Skynyrd és Blue Öyster Cult betétek, vagy a Faustian Bargainben felcsendülő Black Sabbath klasszikus, a Faires Wear Boots, de a lemezt záró Throwing Stonesban is hallhatjuk pont Nicke és a Hellacopters egyik slágerét, a Gotta Get Some Action-t . A svéd csapat koncertjein a feldolgozások is szerepet kapnak. Ezen az anyagon a punk ikon, a Dead Boys talán legnagyobb művét, a Sonic Reducer-t gyúrta saját szájízére a stockholmi bagázs. A dal alapból hihetetlen energiákat hordoz, így azonban azt gondolom, pakoltak még rá egy lapáttal, és a basszusgitáros Dolf hangja további különlegességet szolgáltat a darabnak. Aztán itt van még nekünk a This Is Rock ’n’ Roll, ami a hetvenes évek második felének egyik ismert belga garage-punk alakulata, a The Kids egyik legismertebb darabja.
Nos, lássuk! Nagyon tetszik ez a cucc, maximálisan visszaadja egy ISE koncert hangulatát, az utómunkálatokkal is meg vagyok elégedve, úgy szól a cucc, ahogy azt elvárjuk tőle. A setlistbe már belekötnék, úgy vélem egy Guard Down, vagy egy Lord Knows…, de egy Rock Sience is simán elfért volna még a repertoárban. Ezektől függetlenül rettentően örülök ennek a lemeznek és ajánlom mindenkinek, mert az utóbbi idők egyik legjobb live cucca! Nah pacsi!
Egy pohár bor, tradicionális hangszerek és egy felejthetetlen ikonikus hang. A Zene-Világ-Zene sorozat februári előadásán az osztrák származású művész, Ripoff Raskolnikov koncertjét tekinthették meg a szentesi Hangversenyközpontban. Az előadás előtt alkalmunk nyílt beszélgetni a zenésszel.
OTRNR: - Ausztriában született, ott kezdődött zenei pályája. Később utcazenészként az európai országok mellett a tengerentúlra is eljutott. Most már jó ideje Magyarországon él, mi vonzotta ide?
Ripoff: - Talán mindez a közönség miatt van. Az biztos, hogy nem a véletlen műve, így hozta az élet. Minden zenész magyar a zenekaromban rajtam kívül. Nagyon szeretem őket, szeretem a közönséget és ezt az országot. Nagyon jól érzem itt magam, ezért is vásároltam egy házat Vas megyében.
OTRNR: - A Raskolnikov név sokaknál Dosztojevszkijt és a Bűn és bűnhődést idézi fel. Innen ered a művészneve?
Ripoff: - Abszolút! Ott találtam rá először, és nagyon megtetszett. Körülbelül 45 éve történt minden. Egyébként a mai napig szeretem Dosztojevszkijt, szívesen olvasom, nem távolodtam el tőle, nagyon közel állnak a szívemhez és megérintenek a művei.
OTRNR: - Térjünk át a zenei vonalra! Leginkább Bob Dylan és Tom Waits nyomdokain lehetne elhelyezni az ön zenei munkásságát…
Ripoff: - Ennek a stílusnak a két legnagyobb egyénisége ez a két művész és nagyon örülök, hogy hozzájuk hasonlítod a zenémet. Ez azonban egyrészről nyilvánvaló is. Azt értem ezalatt, hogy ha például mai fejjel valaki nekiáll focizni, akkor Cristiano Ronaldo, vagy Messi lesz a példaképe, ehhez semmi kétség nem fér. Persze Tom és Robert mellett vannak még óriási kedvenceim. Dylan zenéjén nőttem fel. Ha jól emlékszem, ’62-ben jelent meg az első albuma, akkor voltam 7 éves. Nagyon megérintett a művészete, költészete, és pár évvel később már fejből játszottam a dalait. Tom Waits kicsit később jött a képbe, valamikor a 80-as években találtam rá és hasonlóan hatott rám, mint Dylan.
OTRNR: - Óriási ikonokról beszélünk, akik hatalmas életpályát tudhatnak magukénak, de mi a helyzet manapság? Látja az utánpótlást?
Ripoff: - Nem ez a legnépszerűbb műfaj a fiatalok körében, ez látszik. Azonban vannak rejtett kincsek. Nemrégiben láttam egy zenekart, a Huckleberry Guyst. Ők fiatal zenészek, és nem hiszem, hogy az országban lenne másik ilyen igazi tradicionális bluest játszó ifjú csapat.
OTRNR: - Ha a hazai vonalat nézzük, azért nem volt nehéz társakra lelni. Gondolok itt a Quimby két dalospacsirtájára, vagy épp Pribojszki Matyira, akivel közös lemezt is készített….
Ripoff: - És ez még csak a kezdet…. Kedvenc előadóim között van még Ferenczi Gyuri és Fekete Jenő is… A Jenci például most - azt hiszem, tegnap előtt - küldött nekem néhány új felvételt. Egyedül, egyszál gitárral vett fel 10-12 dalt, amik leginkább a ’30-as, ’40-es évek igazi tradicionális blues zenéiből táplálkoznak. Nagyon jó lett!! Remélem, hogy ki fogja adni!
OTRNR: - 2016-ban jelent meg az utolsó lemeze Odds and Ends címmel. Várható valami újdonság a közeljövőben?
Ripoff: - Elérkeztünk arra a pontra, hogy most már beszélünk róla (nevet). Igen, vannak új ötleteim, de még nem tudom, mikor valósulnak meg. Lehet hogy még az idén…
OTRNR: - Mit jelent az ön számára zenélni?
Ripoff: - Népzenész vagyok. Mindig úgy érzem, ha a népzene jó, az sokkal mélyebben érint meg, mint mondjuk a klasszikus zene, vagy a jazz. Szeretem azt a közvetlen hatást, amit magában hordoz. Érzelmekről szól és érzelmeket sugároz. Nekem a Rolling Stones is népzene. Ezeket az érzelmeket és ezt a közvetlen hatást keresem. Mások biztos mást keresnek, én inkább a zene kifejezésmódját. Amit csinálok, az egyszerűbb zenei forma, de ez számomra nem mérce. Úgy értem, Muddy Waters is óriási hatással van rám, és az ő zenéje is végletekig leegyszerűsített. Ettől függetlenül az érzelmek maximálisan átjönnek a zenéjéből… A zenében inkább dámás vagyok, nem sakkos!
Igazán elnyerte tetszésünket a minimal Bogart legújabb lemeze, a Space Goat, így adta is magát a helyzet, hogy a csapat gitárosát, Szőke Csabát is felkérjük állandó rovatunkban való részvételre. Az ő sorsfordítóit olvashatjátok.
A Zene-Világ-Zene Graffiti sorozatának idei első koncertjén az ötvenes-hatvanas évek rockabilly zenéjét megörökítő nagyágyúja, a Mystery Gang triója látogat a Kurca partjára. Előadásaikra a fűtött bulihangulat korhű előadásmód jellemző.
Az idén 20 éves Mystery Gang zenekart két gyermekkori barát, Egri Péter és Paszinger Zoltán (Singer) alapította. Elsőízben gyermekkori kedvenceik, példaképeik zenéjének továbbvitele volt a céljuk. Buddy Holly, Carl Perkins és Johnny Cash dalai rendszeresen felcsendültek koncertjeiken. Idővel saját dalaikat is becsempészték repertoárjukba, Egri Péter szövegei és dalait vették alapul mindezekhez. Három nagylemezt követően a Live and Wild című koncertalbumukkal már nem csak hazai, hanem nemzetközi szinten is elismertté váltak. A zenekar mindig a hagyományok és az aktuális trendek közötti határmezsgyén lépegetett, 2012-ben első magyar nyelvű albumuk is megjelent Megőrülök érted címmel, amit egy újabb magyarul megszólaló anyag, a Hello-Hello követett. A tavalyi évben visszatértek gyökereikhez és a Wild 50's Night Part 1, 2-vel az ötvenes évek zenei világát élesztették újra. 2017-ben 19 év után családi okokra hivatkozva Paszinger Zoltán nagybőgős kilépett a zenekarból, helyére, Allisson Guimarães Santos érkezett.
Egri Péter frontember karizmája nem csak a hazai zenei szakmát, hanem a magyar filmes világ figyelmét is magára vonta. Legemlékezetesebb a Made In Hungária című Fenyő Miklós életrajzi filmben nyújtott alakítása, ahol Brenner-t az orgazdát játssza. Mindezek mellett a zenész az 50-60 évek megszállottja, széles zenei és társadalmi látóköre is hozzájárult ahhoz, hogy a Mystery Gang ma az egyik leghitelesebb zenekar a rockabilly, jungle, country, R’n’B és Rock and Roll zenei vonalon. A frontember egy interjúban úgy fogalmazott egyik legnagyobb szerencse, hogy már fiatalon, tízes éveik elején belecsöppentek ebbe a zenei világba és elkezdték a stílus nagyágyúinak zenéit játszani. Ezt később kiterjesztették és beleásták magukat a témába, kevésbé ismert dalokat karoltak fel és egy zenei utazást is tettek a 60-as évek szörfzenei, vagy a 40-es évek közepének korai időszakába is. A Mystery Gang Trio február 17-én mutatja be Szentesen 19 órai kezdettel. A garantáltan jó hangulatról a vendégzenekar, a Memphis Moon is gondoskodik.
A dallamos, igényes rockzenét játszó holland VanderLinde zenekar hat angol nyelvű albumot készített az elmúlt 12 évben, de rendszeres turnéik során most először lépnek fel Magyarországon, a tavaly megjelent "Live Trails" című koncertlemez anyagával. A rutinos csapat február 17-én a Budavári Művelődési Házban lép színpadra 19 órától.
Igényes hangszerelésű, könnyed rock dalaik, remek vokálokkal operáló balladáik műfajilag leginkább olyan zenekarokkal írhatók körül mint a The Eagles, a Crowded House vagy az újkori Marillion.
Az énekes/dalszerző Arjan van der Linde és kiváló zenésztársai 2013-ban a legendás Marillion-énekes, Fish turnéján vettek részt, majd következő évben Bobby Kimball (TOTO) oldalán járták Európa koncerttermeit. Legutóbbi albumukat Erwin Musper producer segítségével vették fel, aki olyan előadókkal dolgozott korábban mint Jeff Beck, Paco de Lucia, Van Halen, Bon Jovi, Def Leppard vagy a Scorpions. Aktuális koncertlemezüket is a neves szakember segítségével készítették, akivel közösen felajánlották az album teljes bevételét egy árvaház támogatására, annak korszerűsítésére.
Várunk Téged is sok szeretettel a legendás ’bemrockparton’, egy minden bizonnyal remek szombat estére, egy kiváló zenekar és fülbemászó dalaik társaságában. Jegyek kaphatók a TIXA.HU online rendszerében és személyesen a helyszínen. További részletek a koncert Facebook oldalán. A helyszín kapacitása miatt is érdemes időben beszerezni a jegyeket, hiszen mindössze 100 db jegy kerül forgalomba.
Elővét: 1.900 Ft // A koncert napján 2.500 Ft
Arjan van der Linde - ének, basszusgitár, akusztikus gitár Bart Schwertmann - akusztikus gitár, vokál, basszusgitár Wietze Koning - gitár Mark Eshuis - dob www.vanderlinde.info
