1971 áprilisában jelent meg a Rolling Stones Sticky Fingers című albuma, amely több szempontból is rocktörténelmi mérföldkőnek nevezhető. A Mick Jagger (ének), Keith Richards (gitár), Charlie Watts (dob), Mick Taylor (gitár) és Bill Wyman (basszusgitár) alkotta felállás által készített anyag a csapat rajongóinak egybehangzó véleménye szerint a brit pimaszkodók egyik legjobb és legfontosabb lemeze.
Noha ekkor már jó ideje elképesztő népszerűségnek örvendett a zenekar, ez volt az első albumuk, amely az Egyesült Királyságban és az USA-ban is vezette az eladási listákat. A Sticky Fingers legismertebb dala kétségtelenül a Brown Sugar, amely az amerikai slágerlistán meg sem állt a legfelső helyig.
A szándékosan botrányosnak szánt szövegű klasszikus (a Brown Sugar olyan témákat „ölel keblére”, mint a nemi erőszak, a rabszolgaság intézménye, a nők orális örömökben való részesítése, az interraciális szex, a szüzesség elvesztése és a heroinfüggőség) azonban csupán egy az album kiemelkedő tételei közül. E lemezen található ugyanis még…
… a Mick Taylor virtuóz szólójával ellátott Sway,
… a turnézás fáradalmait megéneklő Wild Horses,
… a részben Carlos Santana által ihletett Can’t You Hear Me Knocking,
… a You Gotta Move című régi spirituálé hatásos feldolgozása,
… a mocskosan szexi Bitch („A neved említésétől úgy nyáladzom, akár Pavlov kutyája.”)
… a maximálisan blúzos I Got The Blues,
… a Jagger, Richards és a mindkettőjükkel ágyba bújó Marianne Faithfull által írt droghimnusz, a Sister Morphine,
… a heroinista dekadenciát élénk színekkel elénk táró Dead Flowers,
… és a szex- és kokainmániát balladai formában tálaló Moonlight Mile.
A Sticky Fingers nem csupán fülbemászó nótáinak köszönhetően híres, hanem rendhagyó borítója okán is. Az album címe szó szerint ragacsos ujjakat jelent (a to have sticky fingers kifejezés jelentése pedig enyveskezű), ami érdekes kontextusba helyezi a borítófotót, az ugyanis egy férfi ágyékot ábrázol, amelyet szűk fekete farmerbe bújtattak. A gatyában bizony dudorodik valami, a lemezt pedig csak úgy lehetett előrántani a rejtekéből, ha az ember lehúzta a borítón virító pasas sliccét.
A Rolling Stonesnak mégis volt takargatnivalója...
Több elmélet is született az utóbbi évtizedek során arra, hogy vajon ki lehetett a slicces borítóhoz modellt álló illető (természetesen Mick Jaggerre tippeltek a legtöbben). A legvalószínűbb, hogy a dizájnt kiötlő Andy Warhol protezsáltjáról, a később filmszínészként is befutó Joe Dallesandróról van szó, aki a ’70-es évek egyik fő szexszimbólumának számított. (Joe bácsi filmre kívánkozó élettörténetéről Field64 barátom cikkében olvashattok, amelyben ráadásul a maga pőre valóságában mutatkozik meg, hogy mi is található a hírhedt slicc mögött.) Noha a borító ötlete Warholtól származott, a képet mégsem ő készítette, hanem Billy Name.
Joe Dallesandro
A Sticky Fingershez készült grafikákon bukkant fel első ízben a Rolling Stones híres kiöltött nyelves logója, amely azóta az együttes védjegyévé vált. A hindu Káli istennő ábrázolásai által ihletett logót John Pasche rajzolta.
A lemez borítóját nem minden országban látták szívesen az erkölcs önjelölt csőszei, ezért egyes helyeken a cenzorok változtatásokat eszközöltek. A Franco tábornok uralta Spanyolországban például egy női ujjakkal teli konzervre cserélték Joe ágyékát, a túlságosan bódultnak ítélt Sister Morphine helyére pedig Chuck Berry Let It Rock című dalának Stones-féle élő feldolgozását tették.
1992-ben a lemez orosz kiadásán a csapat neve cirill betűkkel díszelgett, továbbá egy kék farmert viselő nő került a borítóra, amelyről természetesen a sarló és a kalapács sem hiányozhatott.
