Revolverhősök… Magányos és mogorva lovasok… Kemény férfiak, aki nem szégyellnek olykor a csehó mélyén a poharukba sírni egy-egy csalfa nőszemély után sóvárogva… Ezek (és még jó néhány hasonlóan kellemes klisé) a régi vágású country muzsika szövegvilágának visszatérő témái. A műfaj egyik legnagyobb élő legendájának, a hétszeres Grammy-díjas, lemezek tízmillióit eladó Willie Nelsonnak megadatott, hogy jómaga is megtapasztalja, milyen érzés olyan, a golyókkal nem spóroló cowboynak lenni, amilyenekről e zenei irányzat megannyi slágere szól. Bár annak kétségtelenül örült volna, ha minderre nem a saját családján belüli erőszak miatt kerül sor.

1987 áprilisában jelent meg Tom Petty Jammin’ Me című dala, amely Billboard Top 20-as amerikai sláger lett, a rockrádiók közönséglistáin pedig az első helyet is megszerezte. A szám zenei alapja a Pettyt kísérő Heartbreakers gitárosától, Mike Campbelltől származik, a szöveget pedig Petty barátjával, a Nobel-díjas trubadúrral, Bob Dylannel írta. Az ihletet a ’80-as évek hirtelen megnövekedő tévés kínálata adta: mindkét muzsikus megcsömörlött a rá zúduló reklámoktól és a feleslegesnek vélt információáradattól, és ezekből ragadtak ki néhányat (Petty állítása szerint találomra), úgymond szemléltetés céljából. Azt azonban nem sejtették, hogy az ekkoriban az egyik legnépszerűbb hollywoodi sztárrá váló Eddie Murphy igencsak felháborodik majd amiatt, hogy a neve felbukkan a szerzeményükben.

Angliában szentként kezelik az emberek a futballt, akárcsak a rockzenét. Nem ritka, hogy e két szegmens találkozik, és az újságok zenész klubtulajdonosokról, vagy épp a lelátón felbukkanó rocksztárokrók cikkeznek. Ám a dolog szent és sérthetetlen mivolta miatt nem ritkák a viszályos esetek sem. Az Oasis korábbi dalszerző-gitárosával, Noel Gallagherrel több labdarúgónak is meggyűlt már a baja, főleg Manchester piros oldaláról. Néhány igazán vicces esetet hoztunk nektek ezek közül. 

Két évvel a Tres Hombres átütő sikere után újabb nagylemezzel jelentkezett Billy Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard triója. A Fandango!, a ZZ Top pályafutásának negyedik albuma, további magasságokba emelte a texasi hármast. Az emlékezetes kiadvány 45 éve, 1975. április 18-án került a lemezboltok polcaira és különlegessége, hogy félig live, félig stúdió körülmények között rögzített dalok kerültek fel rá.

Bár 1982 nagy durranásának az androgün kinézetű popénekeseknek kedvező new wave műfaj térhódítása bizonyult, és az ebben az időszakban diadalútjára induló MTV is az efféle előadókat részesítette előnyben, Delaware állam sallangmentes bluest és hagyományos rock and rollt nyomó gitáros-énekes fia, George Thorogood mégis ekkor rukkolt elő a Bad To The Bone-nal, amely nem csupán a 80-as évtized talán legismertebb blues slágerévé vált, de még ma sincs valamirevaló külvárosi amerikai biliárdterem vagy rockkocsma, ahol ne szólalna meg havonta több tucatszor.

Amikor a Judas Priest 1979. január 25-én feltűnt a Top Of The Pops című sztárcsináló brit tévéműsorban, az énekesük, Rob Halford pár perc leforgása alatt divatot teremtett az egyébként a kemény melegbárokból eredeztethető bőrszerkójával: másnap minden heavy metal rajongó ilyet akart magának, és rohantak is megvenni. A Judas Priest koncertjeinek ekkoriban már szerves része volt az a jelenet, amikor Halford egy Harley-Davidsonon berobog a színpadra, hogy előadja a „bőrhimnusz” Hell Bent For Leather-t… 1980. június 30-án a Queen kiadta The Game című albumát, amelynek egyik legnagyobb slágere az Elvis-ízű Crazy Little Thing Called Love lett. A dal klipjében Freddie Mercury bőrszerelésben táncol és egy motoron vonaglik. Halford úgy érezte, hogy az általa egyébként bálványozott kolléga épp lenyúlja az imidzsét, ezért vicces nyilvános kihívást intézett hozzá.

Melyik a világ legjobb hangulatú rockdala? E kérdésre lehetetlen válaszolni, elvégre óriási mennyiségű olyan dal született a rockzene csaknem hét évtizedes eddigi története során, amely kicsattanó jókedvről árulkodik, másrészt mindenkinek megvannak a saját kedvencei e téren is, és az egyik vélemény pont ugyanannyit ér, mint a másik. A hollandiai Groningeni Egyetem pszichológia tanszékének neurológus kutatója, Jacob Jolij azonban mindenképp meg akarta találni azt a dalt, amely „tudományosan bizonyítható módon” is a földkerekség legpozitívabb kisugárzásúja, és arra jutott, hogy ez nem más, mint az Electric Light Orchestra 1977-es slágere, a Mr. Blue Sky.

Mielőtt a Yardbirds és a Led Zeppelin tagjaként világhírűvé vált volna, Jimmy Page, a mázsás gitárriffek mestere az egyik legkeresettebb brit session zenésznek számított a fiatal muzsikusok közül. Pengetett a Who első sikerdalában, az I Can’t Explain-ben, a Goldfinger című James Bond film főcímdalában, sőt a Beatles főszereplésével készült Egy nehéz nap éjszakája soundtrack-jén is (a nem a Gombafejűek által írt és előadott számokban, például a Ringo's Theme-ben), valamint Petula Clark nagy slágerében, a Downtown-ban. 1965-ben, 21 évesen jelentkezett először saját nótával: a Fifth Avenue nevezetű garázs rock formáció adta elő Just Like Anyone Would Do című szerzeményét egy kislemezük B-oldalán. És ugyanebben az évben jelent meg immár Page neve alatt a She Just Satisfies, amelyben nem csupán ő játszott minden hangszeren a dob kivételével, de – először és utoljára – énekelt is.

1979-ben jelent meg Paul McCartney Wings nevű formációjának utolsó albuma, a Back To The Egg, amelyből több millió példány fogyott világszerte, a kritikusok azonban nem szerették, mivel nem vették jó néven az anyagon uralkodó stíluskavalkádot (reggae, New Wave és kemény rock egyaránt előfordul rajta). Pedig a változatosság és az irányzatok közötti bátor csapongás mindig is Macca védjegye volt, már a Beatlesben sem riadt vissza tőle (a dupla Fehér Albumra például ugyanúgy megírta a heavy metal műfaját megteremtő Helter Skeltert, mint a ’30-as évek kupléit idéző Honey Pie-t). Talán ennek az elutasításnak tudható be, hogy McCartney maga sem tartotta később jelentősnek ezt a lemezét, és ezért nem számít manapság közismertnek a tény, hogy két dalában is szerepelt a Led Zeppelin John Bonhamje és John Paul Jonesa, ráadásul az egyik tétel – a Rockestra Theme − 1980-ban elnyerte a legjobb instrumentális rockszerzeménynek járó Grammy-díjat (mellesleg ez volt az első alkalom, hogy ebben a kategóriában is osztottak ilyen elismerést).

Még egy olyan tapasztalt zenekarnál is felléphetnek váratlan problémák egy-egy turné során, mint a Red Hot Chili Peppers. Mai cikkünkből leginkább az derül ki, milyen fontos szerepet játszik egy banda életében a személyzet, és hogy jó, ha kéznél van egy kitűnő problémamegoldó-készséggel rendelkező technikus.