Rick Wakeman, akinek a neve rendszeresen az első három helyezett között szerepel a zenei magazinok minden idők legnagyobb rockbillentyűseit felsoroló listáin (az Emerson, Lake & Palmer Keith Emersonja és a Deep Purple Jon Lordja mellett), arról értesült tegnap, hogy immár egy olyan listán is megtalálható a neve, amely a II. Erzsébet által idén állami kitüntetésben részesítetteket sorolja fel.
A modern blues ősapjai közé tartozó amerikai énekes-gitáros, Üvöltő Farkas, azaz Howlin’ Wolf (igazi neve Chester Arthur Burnett, 1910. június 10 – 1976. január 10.) olyanokra gyakorolt hatást zsigeri muzsikájával, mint a Rolling Stones, a Doors és a Led Zeppelin, valamint Eric Clapton – az utóbbi állítólag személyesen fizette bálványa sírkövét annak halála után. A legendás előadó egyik leghíresebb dala az 1964-es Killing Floor, amelyet bűnügyi drámába illő saját élménye ihletett.
1972. június 9. és 11. között Elvis Presley összesen négy teltházas koncertet adott a New York-i Madison Square Gardenben. Arra, hogy egyetlen előadó ennyi embert (fellépésenként 20 ezret) érdekeljen három nap leforgása alatt, korábban sosem volt példa a helyszín történetében.
Ted Nugentet valószínűleg egyetlen valamirevaló hard rock rajongónak sem kell bemutatni. Lenyűgöző riffjeivel és szólóival legalább annyi hívet szerezett magának, mint ahány potenciális rajongót vesztett szélsőséges politikai nézetei hangoztatásával, valamint vadászszenvedélye okán. Ezúttal azonban nem a gitáros megosztó közéleti tevékenységéről lesz szó, hanem arról, mi a közös benne, Charles Bronsonban, Matthew McConaugheyben és az X-aktákban.
Noha 40 évig pletykáltak a létezéséről, csak most került elő a napjainkig több mint 80 millió albumot eladó hard rock zenekar, a Van Halen Olaszországban forgatott videoklipje, amelyben a csapat tagjai vicces ruhákban illegetik magukat egy őslényparkban.
A rocktörténelem legfőbb eseményei közé tartozó 1969-es Woodstocki Fesztiválon legalább annyi híres banda adott koncertet, mint ahányan nem éltek a felkínált lehetőséggel. A Doors például azért nem tette tiszteletét a rendezvényen, mert a tagjai úgy vélték, a Woodstockban rendezett „felhajtás” fele olyan sikeres sem lesz, mint az 1967-es Monterey-i Popfesztivál, a Led Zeppelin legényei pedig azért utasították vissza a felkérést, mert eszük ágában sem volt más népszerű előadókkal osztozni a színpadon és a közönségen. Az ekkoriban még csak a feltörekvő brit alakulatok sorát erősítő Jethro Tull azonban konkrétan „antirocker” hozzáállás miatt nem szerepelt a fellépők listáján.
1976-ban lett listavezető az USA-ban Paul McCartney és Wings nevű csapatának dala, a Silly Love Songs. A nótával Paul egyrészt John Lennonnak üzent, másrészt meg akarta mutatni vele, hogy sokkal jobb basszusgitáros, mint amilyennek egyes fanyalgók vélik.
Az 1971-ben megjelent Smash Your Head Against The Wall volt az első a Who-tagok szólóalbumainak sorában, és elsősorban azért született meg, mert John Entwistle-t − a világ valaha élt legjobb rock-basszusgitárosait felsoroló listákon majdnem mindig az első helyen végző fenomént − frusztrálta, hogy meglehetősen elvont szerzeményei közül csupán kevés kerül fel a napjainkig több mint 100 millió albumot eladó banda lemezeire. Azt, hogy milyen is Entwistle saját zenei világa, legjobban a Who szintén 1971-es, rocktörténeti mérföldkőnek számító Who’s Next albumán található My Wife példázza: fogós és fülbemászó dallamok szokatlan tálalásban és klisékerülő előadásmódban, pszichedelikus és hard rock megoldásokkal.
1987-ben a hajmetál élte aranykorát, ám a Deep Purple hagyományosabb felfogású hard rockjának is jutott nem kevés babér. A csapat aktuális, The House Of Blue Light című albuma azonban nem épp baráti hangulatban készült, és talán ennek tudható be, hogy Ian Gillan énekes a szokásosnál is több ironikus hangvételű dalszöveggel állt elő: például azzal, amelyikben egy olyan hölgyről esik szó, aki nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően használja a pingponglabdákat.
FIGYELEM! A cikk viccesen pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A 80-as évtized nevezhető az úgynevezett bosszúfilmek fénykorának, szinte futószalagon készültek az olyan amerikai alkotások, amelyekben egyetlen civil vagy civilek kisebb kompániája saját kezével oszt igazságot, mivel megelégeli a törvény őreinek tehetetlenségét. A leghíresebbek kétségkívül a Charles Bronson nevével fémjelzett akcióorgiák (többek közt az 1974-es Bosszúvágy három ekkoriban mozikba kerülő folytatása), ám a ma már kevésbé ismertek között is akadnak igazi gyöngyszemek. Ez utóbbi kategóriába sorolható az 1986-os Band Of The Hand, amelynek fogós főcímdalát nem más írta, mint az 1941. május 24-én született Nobel-díjas trubadúr, Bob Dylan.