Mielőtt a Rainbow és a Black Sabbath frontembereként, valamint szólóelőadóként a hard rock és a heavy metal műfaj császárai közé emelkedett volna, Ronnie James Dio − „a zúzós zene Pavarottija” − többek között egy Elf nevű formáció énekese volt, amellyel összesen három albumot adott ki.
Az 1967-ben, Dio egyik korábbi együttesének romjain alakult Elf (amelynek neve az alapítók alacsony termetére utalt) 1975-ig kísérletezett blues rockkal, boogie woogie-val és progresszív rockkal, majd a tagok jelentős részét (Dióval egyetemben) a Deep Purple gitármágusának, Ritchie Blackmore-nak új csapata, a Rainbow „szippantotta fel”. Az Elf utolsó nagylemeze, a Trying To Burn The Sun a banda legkiforrottabb produkciójának mondható, és különféle zenei hatások tökéletes és impozáns szintézisével örvendezteti meg hallgatóit.
A lemezt a Black Swampy Water húzós bárrockja nyitja, a szöveg pedig Dio egyik emlékezetes szexélményén alapul: zavaros vízben sikerült magáévá tennie egy vonzó és igen vad ifjú hölgyet.
Másodikként az enyhén Deep Purple-ízű Prentice Wood-ot élvezhetjük, amely prog rockos elemekben is bővelkedik, és a brit vidéki élet szépségeiről, a természetben való barangolás öröméről mesél.
A When She Smiles kiváló, soul hatású prog ballada egy olyan nőről, akinek a mosolyáért a férfiember megannyi őrültségre képes. Abszolút elfért volna a Lucifer’s Friend zseniális 1974-es albumán is.
A Good Time Music pont olyan, amilyennek a címe sugallja: középtempós, kellemes boogie, láblógatáshoz tökéletes.
A Liberty Road veretes, nyálcsorgatós blues rock dal egy olyan bombanőről, aki után minden, a szebbik nem iránt vonzódó férfi megfordul az utcán.
A jazzesen fogós Shotgun Boogie-nak nem sok köze van a lövöldözéshez, ahhoz viszont annál inkább, hogy milyen érzés egy kíméletlen tempót diktáló nővel lenni (aki mondjuk egy kocsi hátsó ülésén diktálja azt a bizonyos tempót).
A Wonderworld a David Byron-korszaki Uriah Heep lírai pillanatait idézi, kitűnő és felemelő szerzemény. (A Heepnek pont van egy Wonderworld című 1974-es albuma és dala, bár Dióék nótája szellemiségében inkább a banda 1971-es Salisbury-jéhez áll közel.)
Az albumot a Streetwalker boogie-ja zárja, amelyből arról értesülhetünk, hogy igencsak boldoggá tette Ronnie-t egy utcanő. Az 1970-es években különösen sok efféle témájú dal született, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a rockerek ekkoriban cseppet sem szégyellték, hogy kurvázni járnak.
Tisztelem Ronnie James Dio munkásságát, és pontosan tudom, hogy a Rainbow vagy a Black Sabbath korszakos remekművei kellettek ahhoz, hogy a „nagyhangú elf” a legfőbb rockistenek panteonjában kössön ki. Mégis szívesebben veszem elő manapság ezt a kevésbé ismert anyagát, mint a világhírű lemezeit, ugyanis változatosabb és vidámabb muzsikát rejt, mint amazok. Minden kuriózumokat kedvelő zenerajongónak ajánlom a beszerzését.
