Steve Miller, az 1966-ban alakult San Franciscó-i Steve Miller Band gitáros-énekes főnöke nem tartozik a legismertebb rocksztárok közé hazánkban, az USA-ban viszont a ’60-as és ’70-es években nem nagyon akadt rádióadó, amely ne játszotta volna a kezdetben pszichedelikus, később rádiórock műfajban komponált dalait. A Steve Miller Band népszerűségét jól érzékelteti, hogy a zenekar 1974 és 1978 közötti slágereit felvonultató Greatest Hits válogatáslemezt több mint 13 millióan vásárolták meg. Miller olyan rockklasszikusokat adott a világnak, mint a Fly Like An Eagle, a The Joker, a Rock’n Me, a Take The Money And Run és a Wild Mountain Honey (utóbbi igen nagy hatást gyakorolt a Red Hot Chili Peppers tagjaira, több RHCP-ballada is könnyedén levezethető belőle). 1975 áprilisában azonban Steve Miller nem egy újabb Top 10-es dallal öregbítette saját hírnevét, hanem egy letartóztatással.

A Touch Me (I Want Your Body), a Naughty Girls (Need Love Too) és az I Wanna Have Some Fun című diszkóslágerek világra szabadítója, Samantha Fox – aki e cikk megjelenésének napján válik 55 évessé – 1984-ben ismerkedett meg a Motörhead Lemmyjével, azaz a legmetálosabb brit rock and roll banda ikonikus basszusgitáros-énekesével. A londoni Capitol Radio jótékonysági gáláján szerepeltek egyazon műsorszámban, és az a dicstelen feladat jutott nekik, hogy tésztaevés terén versenyezzenek. A felvételek során rengeteget nevettek együtt saját magukon, és igencsak összemelegedtek, így aztán Samantha rögtön igent mondott Lemmynek, amikor az meginvitálta magához.

Hiába keresnek dollármilliókat (gyakran nem is maguknak, hanem az élősködőiknek) és járnak a legszebb sportkocsikkal, a rocksztárok élete sem mindig habostorta – főképp a fárasztó és idegtépő turnék során nem az. Ráadásul ha a turné közben még megannyi ostoba vagy egyenesen vérlázító újságírói kérdésre is válaszolniuk kell, akkor aztán könnyedén elszakadhat a cérna. Ez történt Meat Loaffal is, aki 1978-ban minden idők egyik legkelendőbb rockalbumát, a Bat Out Of Hell-t érkezett népszerűsíteni Ausztráliába.

1979 áprilisában jelent meg a legmenőbb ír hard rock banda, a Thin Lizzy 9. stúdióalbuma, a Black Rose: A Rock Legend,…

Melyik a világ legjobb rockalbuma? Erre a kérdésre nem létezik egyértelmű válasz, elvégre mindenki saját, szubjektív véleménye alapján dönt. Melyik a világ legnagyobb hatású rockalbuma? Erre már valamivel könnyebb válaszolni: az, amelyik a legtöbb jelentős és a maga módján pionírnak tekinthető ős-rocksztár munkásságára befolyást gyakorolt. A szóban forgó lemez a Beach Boys pszichedelikus pop-rock mesterműve, a Pet Sounds, amelyről a hazánkban is népszerű (a Budapest Sportcsarnokban rögzített koncertalbumot is kiadó) Manfred Mann’s Earth Band billentyűs főnöke, Manfred Mann többször is óriási lelkesedéssel nyilatkozott a közelmúltban.

Előző Rod-cikkem óta a blogunk minden hűséges olvasója tudja, hogy a legsmirglisebb brit hang birtokosa sosem bírja visszafogni magát, ha a női nem nyomdafestéket nem tűrő méltatásáról van szó. 1979-ben sem tett lakatot a szájára, amikor dalban regélte el, miféle mocskos hétvégét tervez maga és alkalmi kedvese számára.

FIGYELEM! A cikkben taglalt szókimondó dalszöveg miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Június 11-én jelenteti meg utolsónak ígért, karrierlezáró anyagát az 1972-ben alakult és napjainkig több mint 54 millió albumot eladó Styx egykori énekes-billentyűs főnöke, Dennis DeYoung. A 26 East, Vol. 2 című korong a 2020-ban boltokba került 26 East, Vol 1 folytatása (a kitűnő lemezről írt ismertetőmet ide kattintva olvashatjátok el). DeYoung eredetileg egyetlen hosszú dalfüzérrel akart elbúcsúzni a közönségétől, de végül két albumra elegendő szerzeménnyel rukkolt elő. A slágeres progresszív hard rock mestere március 7-én „szivárogtatta” ki végső nagy dobásának első klipnótáját, amely az Isle Of Misanthrope címet viseli.

1913 áprilisában született és 1983 áprilisában hunyt el a férfiasan tökéletes blues egyik ősatyja, Muddy Waters, aki legalább akkora hatást gyakorolt a rockzenére, mint Elvis Presley. Nélküle sosem jött volna létre (vagy egészen másféle muzsikát játszana) a Rolling Stones, a Led Zeppelin sosem írta volna meg (azaz „nyúlta volna le”) a Whole Lotta Love-ot, protezsáltja, Chuck Berry pedig talán sosem jutott volna lemezszerződéshez. A már életében legendává nemesedett amerikai énekes-gitárost hazájában sok helyen még híressé válása után sem vették emberszámba: Keith Richards visszaemlékezése szerint Muddy Waters évekkel a „befutása” után is abban a stúdióban volt mindenes és takarító, ahol legismertebb felvételei készültek. Európa viszont 1958-tól a lábai előtt hevert, a brit beat- és rockzenekarok ifjú titánjai pedig uralkodói bánásmódban részesítették, amikor ellátogatott az Egyesült Királyságba.

1985 legnagyobb koncertattrakciójának Bob Geldof agyszüleménye, az etióp éhezők megsegítése végett rendezett Live Aid volt, amely egyszerre két kontinensen zajlott, és noha az akkori pop- és rockélet krémje lépett fel rajta, ma már csak a Queen 21 percére emlékszik belőle a többség – ez bizony annyira mitikussá vált, hogy az utóbbi évek legsikeresebb zenés filmjében, a Queenről szóló Bohém rapszódiában például hangról hangra és mozdulatról mozdulatra reprodukálták… Bármennyire is elementáris erejű műsort adtak Freddie-ék, nekem a kokaintól kitágult pupillájú és izgága Elton John vagy a kifogástalan gentleman üzemmódban éneklő David Bowie fellépése sokkal jobban tetszett a Queenénél. Részben ezért döntöttem úgy, hogy az elkövetkezendő hónapok során több Live Aid-es jelenést is bemutatok e blogon, mert akad köztük még jócskán figyelemre érdemes a Királynőén kívül. Kezdjük a szegecses bőrruhában prezentált brit acélzene megteremtőivel, a Judas Priesttel!

30 éve (1991. április 2-án) jelent meg Lenny Kravitz második nagylemeze, a Mama Said. Az anyag a korszak egyik legfontosabb kiadója, a Virgin Records gondozásában látott napvilágot, társszerzőként és muzsikusként pedig szerepelt rajta Kravitz gyermekkori barátja is: Slash, a Guns N' Roses emblematikus gitárosa. A lemez (az énekes-gitáros bemutatkozó albumához hasonlóan) a '60-as és '70-es évek muzsikáját transzportálta a '90-es évekbe.