Geddy Lee… A Kanada nemzeti kincsének számító, eddig több mint 40 millió albumot eladó, lovaggá ütött tagságú Rush basszusgitáros-énekese élő legenda, aki előtt olyanok hajtottak fejet, mint az Iron Maiden Steve Harrise, a Primus Les Claypoolja, vagy a Dream Theatre John Myungja. Hosszú ideje rendszeresen az első három között szerepel a neve a rock műfaj legjobb basszusnyűvőit összesítő listákon, bandájával pedig 1968-tól 2015-ig (a 2020-ban elhunyt dobos, Neil Peart visszavonulásáig) fáradhatatlanul járta a világot. Az ikonikus muzsikus nemrég pár saját kedvencét ajánlotta a zeneszeretők figyelmébe.

Arról, hogy mennyire fontos Ted Nugentnek, az USA valaha élt legvadabb gitárhősének a Nagy Fehér Bölény legendája, már írtam korábban, ahogy arról is, hogy milyen szenvedélyes szerelem fűzi fegyverarzenáljához. A bölények és az egyszer a Miami Vice-ban szereplő, máskor az amerikai íjászat megújítójáról daloló Nugent kapcsán időközben újabb remek rocktörténelmi információról szereztem tudomást: 2001. augusztus 26-án a hajmeresztő akciókat kedvelő virtuóz bölényháton lovagolt be egy detroiti DTE Energy Music Theatre színpadára, megannyi őrjöngő rajongója jelenlétében.

Gigászok. Talán ez jutott először eszembe, amikor megtudtam, hogy az Iron Maiden és az Urchin kiválósága, Adrian Smith, valamint a Poison, a Mr. Big és a The Winery Dogs tagjaként és szólóban egyaránt sikeres nagyágyú, Richie Kotzen közös nagylemezt készítenek. A hír hallatán a kezdeti örömöm egyre inkább kíváncsiságba fordult át, hiszen mind az angol „oroszlán”, mind az amerikai „tigris” vaskos egyedi hangzásvilágáról hírhedt, felmerült tehát bennem a kérdés: Vajon hogyan érvényesül ez a két kivételes tehetség egy lemezen? A választ a március 26-án megjelent és egyszerűen csak Smith/Kotzen névre keresztelt album adta meg.

Aretha Franklin, Ike és Tina Turner, Stevie Wonder, valamint James Brown mellett az 1944. március 26-án világra jött Diana Ross tette a legtöbbet azért, hogy a fekete soul zene a fehér közönség szívéhez is megtalálja az utat. A detroiti (a soul műfaj bölcsővárosa) születésű énekesnő az 1959-ben alakult és elképesztően sikeres Supremes vokálegyüttes tagjaként vált milliók kedvencévé. A Supremes a tengerentúlon akkora népszerűségnek örvendett, hogy bizonyos években sokkal több albumot adtak el az USA-ban a Beatlesnél és a Rolling Stonesnál is, ám a nyugati divatáramlatok többségétől állami utasításra „megkímélt” hazánkban az 1960-as években ebből semmi sem érződött. 

1966. március 25-én született és 2008. március 2-án hunyt el a kanadai Jeff Healey, akit sokan minden idők egyik legjobb blues gitárosának tartanak. Healey még 1 éves kora előtt elvesztette mindkét szemét (ki kellett őket operálni) ideghártya-daganat következtében, és bár ez azt jelentette, hogy sosem láthatja, miféle hangszert is fog a kezében, 3 éves korában már aktívan pengette a gitárt, 9 évesen pedig egy ontariói tévécsatorna műsorában szerepelt csodagyerekként. 15 évesen alapította meg első komolyabb zenekarát, 1988-ra pedig akkora hírnévre tett szert a keményen piáló blues rajongókat váró füstös klubokban (ezek egyikében fedezte fel két blues nagyság, Stevie Ray Vaughan és Albert Collins), hogy a neves Arista Records adta ki bemutatkozó albumát, a See The Light-ot.

1974. március 24-én „rocktörténelmi jelentőségű” eseményre került sor: Wayne County, a Backstreet Boys énekese kénytelen volt megjelenni egy New York-i bíróságon, mivel a CBGB-ben (hírhedt és különösen veszélyes helynek számító klub) tartott közös koncertjük során úgy szájba verte a mikrofonállványával a Dictators énekesét, Handsome Dick Manitobát (e nevet nem épp állásinterjúkhoz tervezték), hogy a sértettnek eltörött az állkapcsa. Természetesen az említett Backstreet Boys nem az a Backstreet Boys, amelynek tagjai sziruposabbnál sziruposabb popslágereket zúdítanak ránk a ’90-es évek közepe óta, hanem egy vérbeli punkos glam csapat a ’70-es évekből, a változatosság kedvéért transzvesztita énekessel.

FIGYELEM! A cikk szókimondó jellege miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

Rosalie Cunningham énekesnő, dalszerző és multiinstrumentalista első ízben a progresszív folk rockot játszó Purson frontasszonyaként hívta fel magára a retro jellegű muzsikák rajongóinak figyelmét. A 2011-ben alakult csapatot bizarr zenéje – mintha a Jethro Tull Cherrel szövetkezett volna – a nyugat-európai klubszcéna egyik legnépszerűbb alakulatává tette, a Metal Hammer magazin brit verziója pedig 2013 legjobb 50 albuma közé választotta bemutatkozó nagylemezüket. A Purson a második albuma megjelentetése után feloszlott, Miss Cunningham pedig szinte teljesen egyedül folytatta (a dobszerkó kivételével – amelyet a párja csépel – minden hangszeren ő játszik immár): a progresszív rock zenei struktúráját megtartva egyre pszichedelikusabb irányba mozdult el, és egy olyan mesterművel debütált szólóelőadóként, amely például a Pretty Things legendás S. F. Sorrow-jával rokonítható. A tavaly kitört Covid-járvány némileg keresztülhúzta a terveit (még az elején ő maga is elkapta a vírust, de hamar meggyógyult), ám a napokban új kislemezzel jelentkezett, amely előrevetíti, mi is várható a következő albumától.

Az 1970-ben alakult seattle-i Heart minden idők legsikeresebb olyan rockzenekara, amelyben nők a főnökök. Az Ann Wilson énekesnő és Nancy Wilson gitáros vezetésével ügyködő csapat napjainkig több mint 35 millió albumot adott el, a nővérek szerzeményei számos alkalommal szerepeltek a nemzetközi slágerlisták élbolyában, az egész Amerika által nézett és hallgatott VH1 zenecsatorna pedig a Heart-ot is beválogatta Minden idők 100 legjobb hard rock előadója című összeállításába. Az együttes legismertebb dala a Barracuda, amely rendhagyó módon született.

In January 1955, Ray Charles managed to score a No. 1 on the US R&B chart with his Atlantic single I Got A Woman (released in December 1954), a catchy and energetic masterpiece widely considered to be the very first song in the soul genre. It blends the street-wise honesty and raw power of the blues with the floor-stomping rhythm and heavenly tunefulness of gospel, and hasn’t lost an ounce of its freshness over the many years that have passed since its first appearance on the airwaves.

A nemzetközi heavy metal színtér állócsillagának számító brit Iron Maiden sosem volt híres arról, hogy nyálas szerelmesdalokkal fárasztja hallgatóit. Az ő szövegeikhez elsősorban a történelem, a sci-fi irodalom és a komolyabb mondanivalójú filmek szolgáltatják az inspirációt. Filmes témában nem egy slágerük akad − elég, ha csak a brit horrorklasszikus, a The Wicker Man hatására írt The Wicker Man című dalukra gondolunk. Na de mi köze a bandának Clint Eastwoodhoz, a mozivászon szűkszavú igazságosztójához?

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.