A Touch Me (I Want Your Body), a Naughty Girls (Need Love Too) és az I Wanna Have Some Fun című diszkóslágerek világra szabadítója, Samantha Fox – aki e cikk megjelenésének napján válik 55 évessé – 1984-ben ismerkedett meg a Motörhead Lemmyjével, azaz a legmetálosabb brit rock and roll banda ikonikus basszusgitáros-énekesével. A londoni Capitol Radio jótékonysági gáláján szerepeltek egyazon műsorszámban, és az a dicstelen feladat jutott nekik, hogy tésztaevés terén versenyezzenek. A felvételek során rengeteget nevettek együtt saját magukon, és igencsak összemelegedtek, így aztán Samantha rögtön igent mondott Lemmynek, amikor az meginvitálta magához.
Lemmyt őszintén érdekelte a karrierem. Megkérdezte, melyik a kedvenc műfajom, és bevallottam neki, hogy bár diszkót énekelek, valójában frusztrált rocker vagyok a lelkem mélyén. Ő is megosztott velem egy titkot: veszedelmes rockisten létére az ABBA volt a kedvenc zenekara… olyannyira, hogy a nap hátralévő részét majdnem végig ABBA-videoklipek nézegetésével töltöttük.
Lemmy mindenképp dalt szeretett volna írni Samanthával, és a bizarr duó hamarosan el is készítette közös szerzeményét.
Írtunk egy dalt, aminek Beauty And The Beast a címe. Még a videoklipet is kitaláltuk hozzá: Háttal állunk a kamerának, amikor kezdődik, aztán amikor már szól a zene, megfordulunk, és kiderül, hogy Lemmy beöltözött Samantha Foxnak, én pedig Lemmynek. Hozzá kell tennem, hogy ez a remek ötlet azt követően fogant meg a fejünkben, hogy Lemmy megkínált nem kevés Jack Daniel’s-szel, ami ugyebár a legkedvesebb itókája volt; úgy fogyasztotta, mint más a vizet. A kislemezünk B-oldalára Kenny Rogers és Dolly Parton duettjének, az Islands In The Stream-nek a feldolgozását szántuk, de végül sosem jelentethettük meg az anyagot, mert Lemmy ekkoriban éppen pereskedett a régi kiadójával, és emiatt sokáig nem adhatott ki új zenét, az ügy lezárultával pedig már mindketten annyira elfoglaltak voltunk, hogy megfeledkeztünk a közös terveinkről.
A diszkókirálynő egy ideig Paul Stanleyvel, a KISS énekes-gitárosával járt, de Lemmyvel való barátsága ekkor sem szakadt meg.
Lemmy egyszer meghívott egy koncertjére, amelyet az egyik brit tévécsatorna is közvetített, de sajnos nem mehettem el, mert épp Amerikában tartózkodtam akkor, így a mamámat küldtem magam helyett, aki szintén imádta Lemmyt. Amikor Lemmy eljött hozzánk, az anyám folyton hatalmas adagokat főzött neki, és szó szerint tömte belé az ételt, mert úgy vélte, Lemmy kórosan sovány. A koncert előtt szóltam anyunak, hogy mindenképp bőrszerkóban menjen el rá, mert ha nem így tesz, nem lesznek vele túl kedvesek az emberek. Bőrszerkót vett fel, de sajnos fehéret, nem pedig feketét, így Lemmyék nem engedték elvegyülni a tömegben, nehogy belekössenek a „tradicionalista” rockerek, úgyhogy VIP helyről nézhette és hallgathatta végig a bulit.
Samantha Lemmy Motörhead előtti csapatát, a pszichedelikus space rock műfaját megteremtő Hawkwindet is szereti.
Lemmyvel meglepetésvendégek voltunk egy Hawkwind-koncerten. A banda legnagyobb slágerét, a Silver Machine-t adtuk elő közösen, én pedig a Master Of The Universe-t is elénekeltem Dave-ékkel, de persze megváltoztattam a címét, úgyhogy azt kántáltam benne, hogy én vagyok az univerzum úrnője (mistress of the universe). 1993-ban a Hawkwind feldolgozta a Rolling Stones Gimme Shelter-jét, és ebben is énekeltem.
Samantha Fox az édesapja halála után megható ajándékot kapott Lemmytől.
Tudta, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz az apámmal, ezért két A4-es oldalnyi verset írt nekem, amely rólam és apuról szólt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi gyengédség lakozik benne, alig tudtam abbahagyni a sírást, amikor felolvasta. Azt mondta, hogy ne féljek, ha majd esküvőm lesz, átveszi apu helyét a ceremónián. Sajnos erre sosem került sor, mivel soha nem házasodtam meg.
Utoljára egy évvel a halála előtt találkoztam Lemmyvel. Mindketten Oroszországban turnéztunk épp, és az idegenvezetőink közös városnézést szerveztek az én kompániámnak és a Motörheadnek. A Vörös térre mentünk aznap, méghozzá farkasordító hidegben. Óriási bundában kopogtattam Lemmy ajtaján, akiről kiderült, hogy a szokásos bőrgatyájában, bőrdzsekijében és pólójában szándékozott velünk tartani. Próbáltam lebeszélni: „Lemmy, meg fogsz fagyni!” De ő hajthatatlan maradt: „Kibaszott bundában és sállal a nyakamban sétafikálva romboljam az imidzsemet? Soha!” Tehát úgy jött velünk, mintha csak Los Angelesben leugrott volna valahová a lakásából. Pár perc múlva már cseppkőszerűen lógott a jég a bajuszáról, és láttam, hogy alig bírja tartani magát. De akkor is végigcsinálta. Ilyen volt Lemmy.