1968. november 30-án hágott az amerikai country slágerlista élére a Wichita Lineman, minden idők egyik legfurcsább dala, hogy aztán öt héten át el se mozduljon előkelő pozíciójából. A nálunk szinte teljesen ismeretlen, az USA-ban viszont a legjobb (és leggazdagabb) zeneszerzők között számontartott zongorista-énekes Jimmy Webb szerzeményét a már akkoriban is ikonikus alaknak számító gitáros-énekes Glen Campbell adta elő az amerikai session zenészek krémjét tömörítő stúdióegyüttes, a Wrecking Crew közreműködésével (ennek maga Campbell is oszlopos tagja volt). A Wichita Lineman napjainkra olyannyira jelentőssé vált, hogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtár (az USA és egyben a világ legnagyobb bibliotékája) idén beválogatta a Nemzeti Dalgyűjteményébe mint kulturális, történelmi és esztétikai szempontból egyaránt kimagasló művészeti alkotást.

A novemberi, nem túl szívderítő időjárás szinte mindannyiunkat arra késztet, hogy például a napfényes nyári Kaliforniába képzeljük magunkat. Ha történetesen az old time rock and roll zenék rajongóiról van szó, ők a strandidőhöz remek retro muzsikákat is hozzávizionálnak. Engem esős és hideg napokon a Supremes klasszikus nótái igencsak fel tudnak dobni.

A Blue Eyes Crying In The Rain egyike a férfibánatot heroikus önsajnálattal tálaló country műfaj legbúsabb örökzöldjeinek. 1947-ben írta Fred Rose, majd megannyi előadó vette fel repertoárjába, ám egyikük sem ért el vele akkora sikert, mint Willie Nelson, a country színtér legkeményebben füvező, ma már dédpapa korú szupersztárja (tőle származik a „miután meghaltam, sodorjatok belőlem spanglit, és szívjatok el” szállóige). Willie bácsi interpretálásában a nóta 1975-ben a képzeletbeli dobogó legfelső fokára hágott az USA country zenei slágerlistáján, 2010 novemberében pedig pont e dalnak köszönhetően nem került rács mögé a törvényekre öregen is fiatalos lazasággal fittyet hányó művész.

Ahogy a dal refrénje mondja: „Here comes the story of the Hurricane”. Bob Dylan egyik legnépszerűbb klasszikusa 1975 novemberében látott napvilágot a Desire című 1976-os albuma első kislemezeként. A Hurricane Rubin Carter középsúlyú ökölvívó vívódásait, megpróbáltatásait eleveníti fel, akit – mint kiderült – jogtalanul ítéltek el faji gyilkosságért, ám így is közel két évtizedet töltött börtönben. Dylan slágerré vált dalával állt az ökölvívó ártatlanságát hirdető aktivisták mellé, majd az 1976-os turnéját követően egyetlen koncertjén sem tűzte többé műsorra különleges szerzeményét.

1967-re szinte egész Kalifornia drogmámorban úszott, Los Angeles és San Francisco egyes kerületei pedig az ellenkultúra főhadiszállásaivá változtak. A Los Angelesben bóduló zenekarok közé tartozott a Strawberry Alarm Clock, amelynek Incense And Peppermints című dala az amerikai slágerlista első helyén landolt 1967. november 20-án, és jó ideig ott is maradt. A kiötlői azonban egy petákot sem kaptak a rádiókban még manapság is gyakran elhangzó művük után járó jogdíjakból.

Ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy rockzenekar élő albuma nagyobb sikert érjen el, mint a csapat stúdióanyagainak többsége, ám a kemény muzsika hőskorában, amely nagyjából 1970 és 1989 közé datálható, erre is gyakran sor került. Az olyan legendás koncertalbumok, mint a Deep Purple Made In Japan-ja, a Kiss Alive 1-je, a Yes Yessongs-ja, a Judas Priest Unleashed In The East-je, vagy a Cheap Trick At Budokan-ja az említett előadók legtöbb példányban elkelt produktumai közé tartoznak, amelyekből még manapság is szép számmal vásárolnak a gyűjtők. E különleges koncertlemezek egyike a Whitesnake Live… In The Heart Of The City-je is, amely idén ünnepli 40. születésnapját.

Alan Alexander Milne, azaz Micimackó megteremtőjének Cotchford Farm nevezetű birtokát 1968. november 13-án vásárolta meg a Rolling Stones legkülöncebb tagja, Brian Jones gitáros. A különleges hangzásokkal, hangszerekkel és a legkülönfélébb tudatmódosító szerekkel egyaránt előszeretettel kísérletező zenész az eme ingatlanon álló villában töltötte utolsó napjait, és itt fulladt bele saját úszómedencéjébe máig gyanús körülmények között.

Phil Collins 1970-től a Genesis dobosaként, majd 1975-től (Peter Gabriel távozása után) a csapat dobos-énekeseként vált egyre világhíresebbé. Collinsszal az élen a Genesis prog rockból fokozatosan pop rockra váltott, méghozzá oly sikeresen, hogy ma már csupán egyetlen dobos van, aki tehetősebb Phil Collinsnál: Ringo Starr, a Beatles bőrcsépelője. (120 millió fontot meghaladó vagyonával Collins egyike a 25 leggazdagabb brit zenésznek). Arról nem is beszélve, hogy Collins 1981-től szólóban is számos alkalommal meghódította a slágerlistákat, sőt egyedül még népszerűbbé vált, mint a Genesisszel. Arra viszont csak kevesen emlékeznek manapság, hogy Collins karrierje jóval a Genesis előtt indult, és 1969-ben, valamint 1970 első felében még pszichedelikus hippi muzsikát játszott egy feltörekvő csapattal.

Az Elected a shock rock királyának számító Alice Cooper egyik leghíresebb dala, amely nem csupán egy pofonegyszerű, ám mégis elsőrangú sláger, hanem a politikai szatíra és a rock ötvözésének kiváló példája is. 1972-ben jelent meg, és szinte azonnal előkelő helyeket szerzett magának a listákon: az USA-ban bejutott a Top 30-ba, az Egyesült Királyságban pedig a Top 5-öt is megjárta. A dalt sorra dicsérték a kritikusok, azonban a botrányhős énekesnek minden egyéb méltatásnál többet jelentettek John Lennon elismerő szavai.

Ahogy az a népdalok esetében lenni szokott, a House Of The Rising Sun szerzőjének kilétét is homály fedi. A melódia talán még a 16. században keletkezett angol földön, a „bordélyházas” szöveggel viszont már Amerikában, a 19. században cserélhették fel a ma már ismeretlen eredetit. A Felkelő Nap háza kifejezés ugyanis ekkortájt utalt örömtanyákra az épp dívó New Orleans-i szlengben, méghozzá egy hírhedt madame-nak, Marianne LeSoleil Levant-nak köszönhetően, akinek francia vezetékneve Felkelő Napot jelent. Nők és férfiak egyaránt énekelték, a nemnek megfelelően módosított sorokkal (női verzióban prostituáltnak titulálja magát az előadó, férfi változatban pedig kupiba járó züllött alaknak). A dalt először 1933-ban vették lemezre, a hatvanas évek elején pedig már olyanok is feldolgozták, mint Bob Dylan vagy Joan Baez. Világhódító útjára azonban csak 1964-ben indult el egy brit banda révén, általuk lett az egyetemes popkultúra része. Az alábbiakban a House Of The Rising Sun véleményem szerint legemlékezetesebb verzióit mutatom be.