Ha rockról van szó, elsősorban a prog, a pszichedelikus és a hard alműfajokat kedvelem, a blues rock körülbelül 10 évvel ezelőttig képtelen volt megérinteni. Ekkor hallottam először (a mindenható YouTube-nak köszönhetően) Lynn Carey hangját, amely nem csupán azonnal rabul ejtett, de rögtön el is gondolkodtatott: Hogy lehet képest Janis Joplint tartani a legjobb fehér blues énekesnőnek a közvélemény, és nem ennek az elementáris, falakat romba döntő erejű és rendkívüli technikai bravúrokra képes orgánumnak a tulajdonosát? Persze rögtön eszembe jutott egy banális mivolta ellenére is fontos tényt közlő idézet Hankiss Elemértől: „Az élet sajnos nem igazságos…”

A (rock)zene oda-vissza kölcsönhatásban él a popkultúra többi ágával, így a képregényekkel is. A comic kultúra és a rockzene aranykora ráadásul ugyanakkorra esik, a 60-as és 70-es évek volt mindkét műfajban a leggyümölcsözőbb időszak. A rockzene akarva-akaratlanul több képregény-figura megszületésében is szerepet játszott. Az öt legfontosabb ilyen szuperhőst vesszük most górcső alá.

„E munkámat a legtisztább szándék vezérelte: a pénzkeresés. Remekműveket alkottam a Playboy számára, és csinos összeggel jutalmaztak érte.” Salvador Dalí e két szerénytelen mondattal summázta a világ egykor legnépszerűbb férfimagazinjának „komponált” 1973-as fotósorozatát, amelyet a lap tapasztalt fényképészével, Pompeo Posarral készített, aki elsőrangúan valósította meg a mester felvázolt vízióját.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

1976-ra Joe Cocker szépen induló karrierje megfenekleni látszott: Woodstock egykori hőse az első két, nagy sikert arató stúdióalbuma után csak a Mad Dogs & Englishmen című élő anyagával és Randy Newman You’re So Beautiful-jának 1974-es feldolgozásával tudott jelentősebb érdeklődést kiváltani. Hatodik nagylemeze, a Stingray viszont már csak a 70. helyig kúszott fel az amerikai eladási listán, és a promóterek sem tolongtak az eddigre súlyos alkohol- és drogfüggővé lett énekes ajtajánál, hogy koszos kis klubok helyett arénákba hívják fellépni. Úgyhogy Cocker semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy elmenjen a Saturday Night Live nevezetű roppant népszerű zenés kabaréműsor 1976. október másodikai adásának felvételére, és duettet énekeljen az őt kifigurázó komikussal, John Belushival. Elvégre, ha egy rocksztárt már leírtak, igyekszik minden kínálkozó lehetőséget megragadni a hallgatók visszahódítására…

1966-ban Jimmy Page és John Paul Jones − a Led Zeppelin leendő gitárosa és basszusgitárosa – már keresett stúdiómuzsikusnak számított, Robert Plant és John Bonham viszont kénytelen volt alkalmi munkákból fenntartani magát, valamint ilyen-olyan sehová sem tartó formációkban zenélni. A folk és blues rockot játszó Band Of Joyról, amelyben az énekes és a dobos közösen ügyködött, viszonylag gyakran esik szó a rocktörténelmet taglaló könyvekben és újságcikkekben, Plant Listen nevezetű kérészéletű soul bandájáról viszont szinte soha, pláne magyarul… Úgy döntöttem, ismét magamra vállalom a hiánypótlás édes feladatát.

Az 1968-ban alakult Yes minden idők egyik legfontosabb progresszív rockzenekara: a brit csapat napjainkig több mint 50 millió albumot adott el világszerte, egzotikus (például távol-keleti, polinéziai, balinéz, stb.) és komolyzenei hatásokban bővelkedő muzsikája pedig olyanok szívébe lopta be magát, mint a Rush Geddy Lee-je vagy a Red Hot Chili Peppers John Frusciantéja. A Yes énekese, Jon Anderson a világbékét szorgalmazó és az életigenlő ősi filozófiák felfogását tükröző misztikus szövegvilága miatt a prog rock Mahátma Gandhijának tekinthető. Ezért is érte derült égből érkező villámcsapásként a rocksajtót, hogy az amerikai elnökválasztás közeledtével olyan szavazásra buzdító dallal jelentkezett, amelyben tőle korábban sosem tapasztalt keresetlenséggel fejti ki a véleményét az USA jelenlegi irányítóiról.

E cikk megjelenésekor, 2020. október 16-án ünnepli születésnapját minden idők legmozgékonyabb és egyik legjobb basszusgitárosa, Michael Balzary, azaz Flea, a Red Hot Chili Peppers emblematikus tagja. A világhírű funk rock zenekarról nem nagyon lehet újat mondani, népes rajongótáboruk pedig kívülről fújja a róluk szóló anekdotákat. Egyetlen mára kissé feledésbe merült epizódra bukkantam a banda karrierjének történetében, amelyről talán nem hallott minden fanatikusuk: 1986-ban, amikor a csapat még nem a nemzetközi élvonalba, hanem csupán Los Angeles feltörekvői közé tartozott, a tagjai önmagukat alakítva felbukkantak a két ikonikus, ám ekkorra már nyugdíjas korba lépett színész, Kirk Douglas és Burt Lancaster utolsó közös filmjében, a Kemény fickókban.

Az utóbbi négy-öt évtizedben számos alkalommal kérdezték meg Paul McCartneytól, melyik a számára legkedvesebb dal, és a Beatles ikonikus basszusgitáros-énekese mindig azt felelte, hogy az nem más, mint a Beach Boys God Only Knows című slágere, amelyet az amerikai surf rock csapat főnöke, Brian Wilson írt. A nóta a Pet Sounds albumon található, amelyet Magyarországon egyáltalán nem ismernek milliók, sőt talán még ezrek sem, a nemzetközi pop-rock porondon viszont ugyanolyan meghatározónak számít, mint mondjuk a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-je. A Beach Boys által közvetített kaliforniai életérzés ugyanúgy világhódítónak bizonyult, mint a Beatles révén teret nyerő British Invasion hangzás – bár a Vasfüggöny mögött érthető okokból nem tudott annyira gyökeret verni a pálmafás/szörfdeszkás látomásokat keltő lágy amerikai muzsika, mint a ködös Albionban fogant szemtelen és önironikus beat.

E cikk megjelenésének napján, azaz 2020. október 9-én ünnepelné 80. születésnapját John Lennon, akit 40 évvel ezelőtt fosztott meg életétől egy elmebeteg pisztolygolyója. A zenei univerzum megújítóját és megkerülhetetlen figuráját talán egyetlen olvasónknak sem kell bemutatni… Legutolsó kemény rockdala viszont nem számít annyira közismertnek, mint azok az örökzöldjei, amelyeket milliók fújnak kívülről – pláne abban a korai verzióban, amelyet az amerikai arénarock éllovasának számító Cheap Trick két tagjával vett fel.

Nemrég értekeztem arról, hogy a Deep Purple 1984-ben puszta kíváncsiságból (észreveszi-e bárki a sikamlós utalásokat?) slágerré tett egy anális szexről szóló dalt. Csaknem két évtizeddel a legendás hard rock csapat akciója előtt Pete Townshend, a Who dalszerző-gitáros főnöke is hasonló „trollkodásra” vetemedett: ő azt szerette volna kideríteni, meddig juthat a slágerlistán egy olyan számmal, amely alig burkoltan a hímnemű emberek egyik kedvenc időtöltéséről, a maszturbációról szól. Mint kiderült, a Top 10-be kerülés sem lehetetlen efféle üzenettel…

FIGYELEM! A cikk viccesen botrányos témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.