Ahogy az a népdalok esetében lenni szokott, a House Of The Rising Sun szerzőjének kilétét is homály fedi. A melódia talán még a 16. században keletkezett angol földön, a „bordélyházas” szöveggel viszont már Amerikában, a 19. században cserélhették fel a ma már ismeretlen eredetit. A Felkelő Nap háza kifejezés ugyanis ekkortájt utalt örömtanyákra az épp dívó New Orleans-i szlengben, méghozzá egy hírhedt madame-nak, Marianne LeSoleil Levant-nak köszönhetően, akinek francia vezetékneve Felkelő Napot jelent. Nők és férfiak egyaránt énekelték, a nemnek megfelelően módosított sorokkal (női verzióban prostituáltnak titulálja magát az előadó, férfi változatban pedig kupiba járó züllött alaknak). A dalt először 1933-ban vették lemezre, a hatvanas évek elején pedig már olyanok is feldolgozták, mint Bob Dylan vagy Joan Baez. Világhódító útjára azonban csak 1964-ben indult el egy brit banda révén, általuk lett az egyetemes popkultúra része. Az alábbiakban a House Of The Rising Sun véleményem szerint legemlékezetesebb verzióit mutatom be.
The Animals – House Of The Rising Sun (1964)
Egyértelműen a dal legismertebb és legnépszerűbb feldolgozása, amelyet az Eric Burdon vezette legendás rhythm & blues zenekar játszi könnyedséggel első nekifutásra rögzített. Az Egyesült Királyságban, az USA-ban és még jó néhány országban a slágerlista első helyén végezte, ráadásul az utóbbi évtizedekben annyit játszották a rádióadók, hogy mára kissé unalmassá vált. Ennek ellenére kétségkívül meghatározó interpretációról van szó, amely akár az első folk rock számnak is tekinthető. Bob Dylant állítólag a brit Animals eme klasszikusa inspirálta arra, hogy akusztikusról elektromos gitárra váltson, és ezzel elindítsa a folk rock amerikai forradalmát.
Frijid Pink – House Of The Rising Sun (1970)
A detroiti pszichedelikus rockzenekar 1970-ben jelentkezett a dal rendhagyó feldolgozásával. Az örökzöldet a korszak bódult és fuzz gitárra gerjedő hippijeinek igényeihez igazították, 20-30 évvel később pedig a szintén drogbarát stoner rock mozgalomra gyakoroltak vele − és persze saját szerzeményeikkel − jelentős hatást.
Geordie – House Of The Rising Sun (1974)
A maga idejében népszerű newcastle-i glam és blues rock zenekar frontembere volt az AC/DC-hez való csatlakozása előtt Brian Johnson, akinek senki máséval össze nem téveszthető smirglihangját minden fémszívű jól ismeri. Johnson ekkor még láncdohányosi karrierjének elején tartott, úgyhogy képes volt nem teljesen rekedtesen és elismerésre méltó magasakat kinyomva énekelni. Az Animals-féle verzió alapján készült, jópofa férfikórussal és johnsoni hangszálakrobatikával megtámogatott újraértelmezésről van szó, amely a vége felé kifejezetten epikussá válik.
Santa Esmeralda – House Of The Rising Sun (1977)
Az amerikai-francia-spanyol gyártmányú diszkófogat (amelynek karrierjéről társblogunk, a Régi idők popzenéje oldalán olvasható remek összefoglaló) 15 perces „prog dizsi” változatát a rockerek valószínűleg szentségtörőnek tartják, ám ettől még igencsak míves darab, a fúvós szekció munkája és az elsőrangú basszustémák különösen impozánssá teszik. Ha valaki olyan retro jellegű exploitation film készítésén töri a fejét, amelyben hatalmas táncparti kerekedik egy mexikói kuplerájban, keresve sem találhat jobb nótát a jelenet aláfestéséhez.
Dolly Parton – House Of The Rising Sun (1981)
Amerika dús(mű)keblű country dívája a nyolcvanas évtized hedonista korszellemének megfelelő country-diszkó hibridet kotyvasztott a slágerből, amely manapság is kellemes kikapcsolódást nyújt. Dollynk egy évvel később csalafinta madame-ot alakított A legjobb bordélyház Texasban című musical-filmben, és bár kétségkívül jól hangzott volna benne ez a dal is, érthető, miért nem találhatjuk meg a soundtrack-en: a szöveg realista „súlyossága” alaposan lehűtötte volna a habkönnyű vígjátéki hangulatot.
Demis Roussos – House Of The Rising Sun (1982)
A szirupos balladák hatalmas testű és lelkű mestere Vangelis oldalán rockénekesként (méghozzá ilyen zseniálisként) kezdte az Aprodite’s Child nevezetű görög prog csapatban. Megannyi lágy és középutas dal után 1982-es, Attitudes című szólóalbumán a House Of The Rising Sun misztikus és lehengerlő drámai erővel bíró feldolgozásában mutatta meg, hogy még mindig képes lenne rekedtesen üvölteni egy rockbanda élén… már ha erre adná a fejét a szépen jövedelmező családbarát slágergyárosság helyett. Érdemes megemlíteni, hogy az interpretáció teljesen Vangelis-esnek hangzó szintetizátoros alapját nem Demisünk egykori tettestársa, hanem Kristian Schultze játszotta fel. Kristian nem rokona az ikonikus német billentyűsnek, Klaus Schulzének (akinek remek pornófilm-zenéjéről tavaly írtam elemzést), viszont a fia Norbert Schultzének, aki azt a Lili Marleen című dalt komponálta, amely olyan nagy sláger lett a II. világháború éveiben német nyelvterületen, hogy évtizedekkel később Rainer Werner Fassbinder filmet forgatott az előadója, Lale Andersen életéből.
Carol MacDonald – House Of The Rising Sun (1983)
Az Isis frontasszonyaként a világ első teljesen női tagságú funk rock zenekarát vezető New York-i Carol MacDonald minden idők egyik legjobb énekesnője, aki ráadásul szólógitárosként sem vallott szégyent (ezt az alábbi feldolgozás is bizonyítja). Az AC/DC-t befuttató Harry Vanda és George Young alkotta producerduó támogatását élvező díva csupán kislemezen adta ki a közismert dal felpörgetett verzióját, amely máig frissnek és invenciózusnak hat; egyértelműen ez a House Of The Rising Sun legvérpezsdítőbb változata.
MÉG TÖBB RETRO:
