Az idei esztendőben 50 éves az amerikai hard rock szcéna egyik örökzöldje, a látványos autós üldözések filmes himnusza, a ’70-es évek felejthetetlen nagyágyúja, a Mississippi Queen. A Mountain debütáló albumának nyitódaláról (amely nélkül ma már szinte nincs is valamirevaló motoros fesztivál az USA-ban) a csapat legendás gitáros-énekese, Leslie West a tőle megszokott laza stílusban mesélt nemrég az amerikai újságíróknak.
A ’60-as évek második felében minden idők egyik legsikeresebb popzenekara, a manapság leginkább a Stayin’ Alive című mega-diszkósláger okán ismert Bee Gees egyrészt még nem három-, hanem öttagú volt, másrészt a pszichedelikus rocktól vagy épp a meghökkentő szövegtémáktól sem riadtak vissza. Ezt mi sem példázza jobban, mint ama tény, hogy egyik legnagyobb korai slágerüket egy olyan illető nevében énekelték, aki a kivégzésére vár.
Robert Mark Kamen történetéből John G. Avildsen forgatott 1984-ben filmet Karate kölyök címmel, amely nagy kritikai és közönségsikert aratott. Az 1986-os folytatás inkább megismételte az első rész sikerét, mintsem túlszárnyalta, de ez a két mozifilm elég volt ahhoz, hogy a Karate kölyök egy örökös kultfilmként vonuljon be a filmtörténelembe. Az 1989-es, harmadik folytatás viszont annyira gyengén sikerült, hogy hosszú időre ki is múlt vele a sikerszéria, az 1994-es, Az új karate kölyök című alkotás pedig egy nagyon gyenge utánérzés volt, az eredeti szereplők és alkotók távol is maradtak tőle.
Jimi Hendrix és Arthur Lee, a Love leendő főnöke, 1964-ben vagy 1965-ben találkozott először a Los Angeles-i Gold Star Stúdióban, ahol Rosa Lee Brooks énekesnő Arthur Lee dalát, a My Diary-t rögzítette, Hendrix pedig gitáron működött közre a felvételen. Lee később azt állította, Hendrix ekkor járt először profi hangstúdióban, de végül kiderült, hogy az Isley Brothers Testify című számát valamivel korábban játszotta fel a My Diary-nél. Mindenesetre a rockgitározás megújítója és a kaliforniai hippi rock koronázatlan királya alaposan összebarátkoztak, és 1970-ben ismét együtt zenéltek – ezúttal a londoni Olympic Stúdióban, és az előző alkalomnál rendhagyóbb körülmények között.
1977. augusztus 23-án vált köztudomásúvá (címlapok sokaságának köszönhetően), hogy az USA egyik legnagyobb becsben tartott country előadója, Waylon Jennings nem csupán kispályás drogos, de igazi kokainhuszár. Ráadásul nem máshol kattant a csuklóján a bilincs, mint a nashville-i hangstúdióban, ahol épp a következő albumán dolgozott zenészbarátaival. Nem csupán kokain birtoklásával vádolták meg, de terjesztési szándékkal is. Waylonunk azonban − igazi sztárcowboyhoz méltóan − végül kikecmergett a slamasztikából.
A jacksonville-i Van Zant család neve fogalomnak számít az USA déli tagállamaiban: három népszerű énekest adtak ugyanis a southern rock színtérnek Ronnie Van Zant (Lynyrd Skynyrd), Donnie Van Zant (38 Special) és Johnny Van Zant (szintén Lynyrd Skynyrd) személyében. Miután Ronnie 1977-ben egy tragikus repülőbalesetben életét vesztette, a Lynyrd Skynyrd öccsével, Johnnyval a frontemberi poszton alakult újjá 1987-ben. A legkisebb Van Zant fiú addigra már több szólólemezt adott ki, a legutóbbit 1985-ben. A világklasszis Foreigner-éhez hasonló rádióbarát hard rockot tartalmazó ’85-ös anyag I’m A Fighter című himnikus dalához rendhagyó klip készült: a konzervatív és előítéletességüket büszkén vállaló déli fehérek kedvencének számító Van Zant família oszlopos tagja ugyanis nem mást vett rá a kisfilmben való felbukkanásra, mint az éjfekete középsúlyú fenomént, Marvelous Marvin Haglert.
1971 augusztusában jelent meg minden idők egyik legfontosabb rocklemeze, a Who Who’s Next című anyaga. A méltán népszerű album nem csupán a rajta található megannyi slágerről közismert, hanem egyedi borítója okán is, amely a zenekar tagjait ábrázolja, miután rigalánc lazaságúan lepisiltek egy betontömböt a semmi közepén. Lássuk, hogyan született meg az ominózus kép!
Prog rock és humor… Állítólag a kettő kizárja egymást. A műfajt sosem kedvelő fősodratú zenei szaksajtó a proggereket állandóan magukat túlságosan komolyan vevő, öncélú szólókban és komplex rockszimfóniákban tobzódó nagyképű alakoknak festette le, míg a gyakran valóban nevetségesen primitív zenét produkáló punkokat vagy a nőimitátor földönkívüliek módjára öltöző glam rockereket piedesztálra emelte. Idővel persze kiderült, hogy nem minden progger karót nyelt elitista, és az is, hogy rengeteg punk és glam rockernek van prog múltja, amelyet több-kevesebb sikerrel próbál takargatni. Az alábbi idézetválogatás a fanyar progger humor ékes bizonyítéka, és a brit Jethro Tull legendás fuvolista-énekesétől, Ian Andersontól származik (különféle interjúkból és a The Ballad Of Jethro Tull című könyvből fordítottam őket). Jó szórakozást és progban gazdag mindennapokat kívánok mindenkinek!
Idén lett 60 éves minden idők egyik legfontosabb filmje, Alfred Hitchcock Psycho-ja (világszínvonalú elemzést és kulisszatitok-gyűjteményt találtok róla egyik kedvenc hazai blogomon, a MovieCops-on), amely forradalmasította a thriller és a horror műfaját, alapjaiban változtatta meg a „mozizási” szokásokat, valamint leendő rendezőzsenik garmadájára gyakorolt óriási hatást, Dario Argentótól Brian De Palmáig. A Psycho nem csupán Hitchcock legjelentősebb munkái közé tartozik, de ez a film csinált élvonalbeli színészt Anthony Perkinsből is, megteremtve számára a szánandó és olykor szinte rokonszenves pszichopata skatulyáját, amelytől élete hátralévő részében képtelen volt szabadulni. Noha Perkinsnek biztosan nyűg volt, hogy rendre a Psycho Norman Batesének „klónjait” bízták rá a Hitchcock után hozzá forduló direktorok, a skatulya jelen esetben inkább áldásnak tekinthető, mint átoknak: senki sem tudott ugyanis olyan zsigeri erővel egyszerre vészjósló és sebezhető elmebetegeket életre kelteni a filmvásznon, mint Anthony Perkins, aki egészen a Psycho világsikeréig főleg gyengéd romantikus hősöket alakított nem túl meggyőzően. A nagy áttörés előtti munkái közül számomra az Audrey Hepburnnel készített 1959-es „dzsungelmese”, a Zöld paloták a legérdekesebb, mivel Perkins dalra fakad benne, ráadásul remekül csinálja.
1951. augusztus 1-én született a legendás gitáros, Tommy Bolin, akinek súlyos drogfüggősége okán még az sem adatott meg, hogy a hírhedt 27-esek klubjának tagjává váljon, ugyanis 1976-ban, 25 éves korában hunyt el. Rövid földi léte során két ikonikus és meghatározó húrnyűvőt váltott élvonalbeli bandák élén: Az Eagles-be távozó Joe Walsh helyére érkezett a James Gang-be, utána pedig a csapata funk és soul irányba történő elmozdulásán kiakadó Ritchie Blackmore (aki nem épp „afroamerikai-barát” módon így fejezte ki nemtetszését kollégáinak: „Nincs kedvem cipőpucoló zenét játszani.”) szerepét vette át a Deep Purple-ben.