1978. október 3-án adott koncertet a Rolling Stones amerikai megfelelőjeként emlegetett Aerosmith az indianai Fort Wayne-ben. A buli nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis kemény rendőri jelenlét mellett tartották meg, amelynek következtében több tucat olyan egyén került őrizetbe, aki fűvel a zsebében érkezett a helyszínre jól érezni magát. Ráadásul egyes rajongók csuklóján azért kattant a bilincs, mert kiskorú létükre dohányzáson vagy alkoholfogyasztáson kapták őket. A rend őreinek ébersége azonban rendhagyó reakciót váltott ki a banda énekeséből, Steven Tylerből.

Frank Sinatra és Dean Martin nem csupán jó barátok voltak, de igen hasonló életutat jártak be: mindketten koruk legfőbb táncdalénekesei közé számítottak, akik könnyed hangulatú és jazzes hangvételű számaikkal nők millióinak szívét hódították meg. A sikerlemezeik hatására Hollywood is nagyjából egyszerre kezdett érdeklődni irántuk: Sinatra egyre komolyabb filmes feladatokat kapott, Martin viszont megmaradt a laza humorzsák szerepkörénél, és a mozivásznon is elkezdte kamatoztatni színpadi fellépéseinek egyik fő showelemét, a színlelt részegséget. A mókás kedvű sztárt ugyanis olyannyira elragadónak találta a közönség illumináltnak vélt állapotban, hogy idővel nem csupán az interjúiban alakított szeszkazánt, de a filmjeiben is úgy játszott, mintha totálisan be lenne csiccsentve − a Martin által négyszer alakított szomjas James Bond-klón, Matt Helm valószínűleg minden idők egyetlen olyan titkos ügynöke, aki folyton hullarészegnek tűnik. Ráadásul Sinatra és Martin egyaránt nemzett olyan fiú utódot, aki örökölte a muzikalitását. Frank Sinatra Jr. egész életében apja dalainak szolgaian hű interpretálásából tartotta fenn magát, Ricci Martin pedig Dean repertoárjával turnézta körbe újra és újra az USA-t… Ricci azonban egy 1977-es szólóalbum erejéig megvillantotta annak lehetőségét, hogy saját jogán is vihetné valamire. 

Az olasz származású Robert Louis Ridarelli 1942-ben született a Pennsylvania állambéli Philadelphiában. Még gyerekfejjel, 1950-ben megnyert egy tévés tehetségkutatót, és innentől kezdve ki sem mozdult a showbiznisz világából. Némi névváltoztatás és pár észrevétlenül maradt kislemez után 1959-ben a Kissin’ Time-mal aratta első sikerét, amely a smárolás végett összebújó ifjú párok egyik kedvence lett. Ezt aztán több nagy sláger követte, például az USA-ban második helyig jutó Wild One, vagy a hatodik helyig felkapaszkodó We Got Love. 1963-ra Bobby Rydell már akkora sztár volt, hogy amikor filmre vitték a korszak egyik legnépszerűbb musicaljének számító Bye-Bye Birdie-t (Janet Leigh, Dick Van Dyke és Ann-Margret főszereplésével), az énekesnek jutó, eredetileg szövegtelen mellékszerepet szövegessé tették, nehogy a rajongói háborogjanak, amiért csak dalolni hagyják a producerek.

1975 szeptemberében jelent meg a Jethro Tull Minstrel In The Gallery című nagylemeze, amelyet – ahogy az a brit folk és prog rock éllovasainak esetében ekkor már megszokottnak számított – a megbízhatatlan értékítéletű kritikusok fanyalgással, a kísérletezésre nyitott közönség viszont kitörő örömmel fogadott. Az album rögzítésekor készült a Pan Dance című dal, amely nem került fel rá, és egészen 2002-ig kiadatlan maradt (a Minstrel In The Gallery remaster verzióján szerepel bónusztételként). A halászok (továbbá vadászok, kecske- és birkapásztorok) görög istenének tartott, sípon játszó Pán valószínűleg igen rokonszenves lehet Ian Andersonnak, a Jethro Tull főnökének, ugyanis ő is fúvós hangszerrel (a fuvolájával) delejezi meg a hallgatóit, ráadásul a halászathoz is nagyon ért (Anderson 1978-ban lazacfarmot alapított a skóciai Strathairdben, amely az 1990-es években már több mint 10 millió fontot ért). Ráadásul Pánról nevezte el magát az Egyesült Királyság egyik legismertebb táncegyüttese, a Pan’s People, amelynek csinos hölgytagjai szinte egyetlen férfit sem hagytak hidegen nagyjából 1968 és 1976 között: olyannyira nem, hogy Anderson is nekik írta a Pan Dance-t.

FIGYELEM! A cikk viccesen botrányos témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Lee Kerslake, a Uriah Heep egykori dobosa nem csupán évtizedeken át volt megbízható ritmus- és tempófelelőse a világ egyik legnépszerűbb hard rock bandájának, de dalszerzőként és énekesként is megállta a helyét. A csupa szív, csaknem minden kollégája által nagyra tartott muzsikus a jazz-istenség Buddy Rich hatására kezdett dobolni, de sosem őt, hanem legjobb dobos barátait, a Led Zeppelin John Bonhamjet és a Deep Purple Ian Paice-ét nevezte meg kedvenc bőrcsépelőiként, ha az újságírók a favoritjairól faggatták. Kerslake sosem törekedett arra, hogy mindenkinél gyorsabban vagy komplexebben játsszon a dobfelszerelésén. Egyetlen célja az volt, hogy a dobszerkót a zene szerves részévé – saját megfogalmazása szerint „dallamhangszerré” − tegye, és „nyugodt erővel” biztosítsa vele a sziklaszilárd alapot, amelyre mesterműveket lehet felépíteni. Természetesen, ha a helyzet úgy kívánta, Kerslake könnyedén be tudta bizonyítani, hogy játéktechnikai szempontból is az élvonalba tartozik.

1976 és 1981 között hódította meg az USA-t a Muppet Show című bábsorozat, amelyet a rendszerváltás előtti időszakhoz képest (amikor gyakran 10-15 év késéssel érkeztek meg hozzánk híres mozifilmek és tévés produkciók) nálunk is viszonylag hamar bemutattak: 1979 és 1985 között láthatták első ízben a magyar nézők – természetesen azon epizódok kivételével, amelyek tartalmát a cenzorok összeegyeztethetetlennek vélték a szocialista életszemlélettel. A Muppet Show ugyanis − bár aranyosnak nevezhető bábfigurák szerepeltek benne és később belőle nőtt ki minden idők egyik legsikeresebb gyereksorozata, a Szezám utca − elsősorban a felnőtt nézőknek szólt, és előszeretettel alkalmazott pikáns, ám cseppet sem közönséges humort (ennek ellenére jelenkorunk sértődékenységgel terhelt polkorrekt légkörében így is erősen szexistának minősülhet). A sorozat egyes epizódjainak fényét a popkultúra közismert alakjai emelték, akik hús-vér emberi mivoltukban tűntek fel a bábok között. A neves komikus, Dudley Moore vagy a horrorsztár Vincent Price épp úgy felbukkant a szériában, mint az extravagáns rocksztárok közül Elton John és Alice Cooper. A Muppet Show legforróbb pillanatai azonban kétségkívül a hatvanas és hetvenes évek egyik legfőbb szexszimbólumának, Raquel Welchnek köszönhetőek.

FIGYELEM! A cikk viccesen botrányos témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

1984-ben alakult újjá a brit hard rock legenda Deep Purple legklasszikusabbnak vélt felállása Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice és Ritchie Blackmore részvételével. A csapat visszatérő anyaga a Perfect Strangers lett, rajta a máig koncertfavorit címadó dallal. Az album másik emlékezetes tétele a Knocking At Your Back Door, amely annak ellenére megjárta az amerikai slágerlistákat (az összesített Billboard Top 100-ban a 61., a rockrádiók Top 100-ában pedig a 7. helyig jutott), hogy a szövege, még ha burkoltan is, de meglehetősen perverzre sikeredett.

FIGYELEM! A cikk viccesen pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

„A halálom után hamvasszanak el, majd szórják szét a maradékomat egy tekintélyes méretű marihuánaültetvény felett. Aztán szüreteljék le a termést, és süssenek egy jókora adag füves süteményt a barátaimnak, akik így végre nem csupán a társaságomban, hanem szó szerint velem téphetnek be.” Eme idézet nem Keith Richardstól vagy Jimi Hendrixtől származik, hanem Larry Hagmantől, akit hazánkban több generáció a Dallas szívtelenül törtető Jockey Ewingjaként ismer. A valóságban csupa szív színész a tengerentúlon már a ’60-as években sztár volt a Jeannie, a háziszellem című bájos tévésorozatnak köszönhetően: ebben Hagman egy rokonszenves űrhajóst alakít, aki szert tesz egy olyan lámpásra, amelyből egy szőke bombázó dzsinnt tud előhívni. A gazdájába beleszerető Jeannie rendre teljesíti az asztronauta kívánságait, ezek azonban mindig vicces kalamajkát okoznak. A korszak hippijeinek tetszését is elnyerő, pszichedelikus elemekben bővelkedő széria hatására a színész hamarosan rocksztárok garmadájával lóghatott együtt, felfedezte magának az LSD-t („Megölte az egómat és elvette a halálfélelmemet. Mivel rendszeresen szedtem, rájöttem, hogy egy vagyok kozmosszal.”), egy neves muzsikussal pedig igen közeli barátságba került: Keith Moonról van szó, a Who elmebeteg tréfáiról és mértéktelen drogfogyasztásáról közismert dobos fenoménjáról.

Mint azt a Don Johnsonról és az Eagles Glenn Frey-jéről szóló korábbi „Miami Vice-os” cikkeimben már kifejtettem, a ’80-as évek egyik legnépszerűbb zsarusorozatában nem csupán a korszak nagy rockslágerei közül hangzott el jó néhány, de a rockszakma több közismert képviselője is kisebb-nagyobb szerepeket kapott egyes epizódokban. Ezúttal azzal a résszel ismertetem meg az olvasóimat, amelyben az USA egyik legfőbb gitárhőse, Ted Nugent tűnik fel a rossz oldal képviseletében.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

Frank Farian német diszkóproducer és diszkótulajdonos nevéhez megannyi kétes értékű popsiker fűződik, azonban azt még legfőbb kritikusai is elismerik, hogy jelentős hatást gyakorolt az 1975 és 1990 közötti korszak zenei életére − bár sietnek hozzátenni, hogy az ő esetében sokkal inkább ízlésdeformálói tevékenységről beszélhetünk, mint ízlésformálóiról. A Boney M. révén kíméletlenül fülbemászó habkönnyű slágereket szabadított a világra, a Milli Vanilli által pedig sikerült agyvérzésközeli állapotba juttatnia a Grammy-díjat odaítélő bizottságot, ugyanis a tekintélyesnek számító elismerésben részesült protezsáltjairól kiderült, hogy nem csupán playbackeltek, hanem még énekhanggal sem rendelkeztek: azaz mások vokáljára tátogtak. Farian amúgy igencsak szeretett trollkodni: Miután Meat Loaf felkérte producernek az 1986-os rockalbumához, a német stúdiómágus nem bírt magával, és a közös munka végeztével − az énekes tudta nélkül – gyorsan több dalba is diszkóritmusokat pakolt utólag – pont, mielőtt a kész anyag útjára indult a hanglemezgyárba, így pedig esély sem maradt bármit visszacsinálni. Valószínűleg akkor is szétterült az orcáján valamiféle kaján trollvigyor, amikor 1985-ben minden rocker egyik „legszentebb tehenét”, a Led Zeppelin örökzöld Stairway To Heaven-jét diszkósította.