Aki ismeri az Iron Maiden életművét, jól tudja, hogy a kultikus metálbanda komplexebb és olykor igen hosszú művei elsősorban a fő dalszerzőjük, Steve Harris basszusfenomén progresszív rock iránti rajongásának köszönhetők, valamint azt is, hogy a Vasszűz főnöke a hetvenes évtized rockzenei termésének fanatikus rajongója. Melyek Steve kedvenc retro slágerei? Összegyűjtöttem pár interjúrészletet, amelyekből megkaphatjátok a választ.
Free – Mr. Big (live, 1971)
A Free-t sajnos sosem láthattam élőben, amit rendkívül sajnálok, mert fantasztikus koncertzenekar voltak. Noha basszusgitáros vagyok, egyáltalán nem kedvelem és feleslegesnek érzem a basszusszólókat, de ahogy Andy Fraser ebben az élő verzióban előadja magát, az kivételt jelent. Az Andy Fraser Bandet volt szerencsém elkapni élőben, és igencsak meglepett, hogy Andy simán hozta Paul Rodgers hangját basszusozás mellett; elképesztő volt, amit művelt.
The Who – Won’t Get Fooled Again (1971)
A Who az egyik kedvenc együttesem, minden albumukat imádom, nincs kivétel. Akár 50 kedvenc dalt is mondhatnék tőlük, de ha csupán egyet nevezhetek meg, a Won’t Get Fooled Again-t fogom választani. Tökéletes dal, Pete Townshend hatalmas komponista, Roger Daltrey éneke utánozhatatlan, John Entwistle basszusjátéka pedig mennyei. Daltreyval volt alkalmam találkozni, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben.
Genesis – Supper’s Ready (1972)
A Genesisre egy iskolatársam hívta fel a figyelmemet, és azonnal beleszerettem a muzsikájukba. A Supper’s Ready a Foxtrot című albumuk zárótétele, és minden benne van, ami jelentőssé tette a csapatot: progresszivitás, elvont mondanivaló, szokatlan zenei megoldások. A Peter Gabriellel készült albumaikat mind imádom, sőt még az ő távozása után is születtek remekműveik, de miután Steve Hackett gitáros is otthagyta őket, már nem nyújtották számomra ugyanazt, mint korábban (bár ettől még kitűnő együttes maradt a Genesis).
Jethro Tull – Thick As A Brick, Part 1 (1972)
Ez a dal tömény zsenialitás: tele van tempóváltásokkal, árnyalatokkal, a lassú részeket hirtelen gyorsak váltják, és fordítva. Az ebből tanult módszereket gyakran alkalmaztam a Maiden hosszú, epikus dalaiban. Amikor Ian Anderson turnéra indult az A Passion Play című Tull-albummal a csapat megalakulásának 50. évfordulóján, felkért, hogy rögzítsek neki egy videóüzenetet, amelyet intróként használhat. Kevés ekkora megtiszteltetés ért eddigi életem során.
Wishbone Ash – Throw Down The Sword (1972)
A Wishbone Ash basszusgitárosa, Martin Turner az egyik példaképem, a banda Argus című albuma pedig hatalmas kedvencem. 2016-ban Martin a szólóprojektjével a British Lion nevű mellékprojektem előtt lépett fel, és szinte térden csúsztam előtte az öltözőben, annyira tisztelem. A jelenlétében igazi elvetemült rajongóvá váltam.
Yes – And You And I (live, 1973)
A Yes is a legnagyobb kedvenceim közé tartozik, egyszerűen csodálatos csapat, a prog rock istenei között a helyük. Tőlük is minden albumot imádok, még a Tales From Topographic Oceans-t is, amelyet sokan nehezen befogadhatónak tartanak. Az And You And I a kedvenc Yes-dalom, de nem a fantasztikus stúdióverzió, hanem a Yessongs című koncertalbumukon található élő változat. Ahányszor csak meghallgatom ezt a dalt, újra és újra beleszeretek a Yes muzsikájába. Annak idején többször is láttam őket élőben a londoni Rainbow Színházban, és amikor a Maiden első ízben lépett fel ott, óriási dolognak éreztem, hogy ugyanazon a színpadon állhatok, ahol korábban a Yes is felbukkant. Rick Wakemannel, a billentyűsükkel később összebarátkoztam: igazi gentleman és kirívóan vicces figura.
UFO – Love To Love (live, 1979)
A UFO minden idők egyik legjobb hard rock bandája, a Strangers In The Night pedig minden idők egyik legjobb koncertalbuma. Több fantasztikus húrnyűvő is megfordult a zenekarban, ezek közül Michael Schenker és Paul Chapman gitározása a Maiden zenéjére is óriási hatást gyakorolt, Phil Mogg pedig született rockénekes, egy igazi császár. 1981-ben a Maiden volt a UFO előzenekara két amerikai fellépés erejéig, és remekül éreztük magunkat velük.
Golden Earring – Twilight Zone (1982)
Még egy zenekar, amelynek a basszusgitárosa az isteneim közé tartozik: Rinus Gerritsen is hódolatot érdemel. A Maidennel feldolgoztuk a Kill Me Ce Soir című dalukat, de nem ez a legnagyobb kedvencem tőlük, hanem a Twilight Zone.
