David Bowie 1969 júliusában (Neil Armstrongék holdra szállásának hónapjában) rocktörténelmet írt Space Oddity című dalával, amely az űrrock műfaj mérföldkövének számít: a brit slágerlista 5. helyéig jutott vele (1975-ben, a dal újbóli megjelentetésekor Bowie már az első helyet szerezte meg szerzeményével). 1970 januárjában az énekes elérkezettnek látta az időt, hogy megismételje a Space Oddity sikerét, és bár a menedzsere a London Bye Ta-Ta című friss kompozíciót javasolta kislemezdalnak, Bowie a szívéhez közelebb álló The Prettiest Star mellett döntött.

A Beatles rajongói jól tudják, hogy George Harrison olyan jelentős húrnyűvők hatására kezdett zenélni, mint a countryt rock and rollba oltó Carl Perkins, a blues ősapa Muddy Waters, vagy az utánozhatatlan Chuck Berry, a saját generációjához tartozók közül pedig Eric Claptont tartotta különösen nagyra – olyannyira, hogy szerepeltette a While My Guitar Gently Weeps-ben. Az viszont nem tartozik a közismertebb tények közé, hogy kedvenc gitárosa egy nála sokkal fiatalabb és az övénél jóval keményebb műfajban ügyködő úriember volt, aki nem más, mint Gary Moore.

A soul fürge lábbal spárgázó istensége és a funk muzsika feltalálója, James Brown a ’60-as és ’70-es években a legnagyobb szupersztárok közé tartozott, az 1980-as évek végére azonban rohamosan hanyatlani kezdett a népszerűsége, ráadásul egyre gyakrabban szerepelt a hírekben drog- és alkoholfüggősége, valamint az illuminált állapotban elkövetett erőszakos cselekedetei miatt. 1987-ben több alkalommal is letartóztatták: feleségverés, gyorshajtás, hivatalos személy elleni erőszak, valamint PCP (azaz közismert „becenevén” angyalpor) birtoklása miatt kattant a kezén a bilincs, ám cellában – ügyvédeinek hála − csak igen kevés időt kellett töltenie. 1988-ban viszont olyan, egyenesen akciófilmbe illő autós üldözést produkált, amelyet követően kénytelen volt évekre börtönbe vonulni.

38 éves korában, 1985. február 28-án hunyt el David Byron, a Uriah Heep excentrikus énekese, akit máig a rocktörténelem egyik legjobb frontemberének tartanak (Freddie Mercury, sőt a Queen háttérvokáljaiból oroszlánrészt vállaló Roger Taylor is sokat tanult tőle). Noha elsősorban olyan örökzöld hard rock dalok miatt emlékezünk rá, mint a July Morning, vagy az Easy Livin’, nem árt tudni, hogy Byron a Uriah Heep 1970-es befutása előtt (és egy ideig utána is) bérénekesként ügyködött, és rengeteget dolgozott egy bizonyos Avenue Recordsnak.

Az 1953. február 26-án született Michael Bolton úgy él a köztudatban, mint a ’80-as évek második és a ’90-es évek első felének hosszú szőke hajú szívtiprója, aki férfiasan karcos hangjával megannyi szirupos balladát szabadított a világra, eddig összesen 75 millió albumot adott el, két Grammy-díjat nyert, és kétszer is vezette az amerikai slágerlistát. Azt viszont már csak a zenei kuriózumok megszállottjai tudják, hogy Bolton a befutása előtt, 1975 és 1985 között kizárólag veretes rockot játszott, méghozzá igen tehetségesen. Első két, eredeti vezetéknevével (Bolotin) fémjelzett szólóalbumán a southern rock világába tett kirándulást, a Blackjack frontembereként 1979-ben és 1980-ban Whitesnake-hatású nagylemezekkel jelentkezett, ráadásul 1980-ban még Ozzy Osbourne megüresedett helyét is megpályázta a Black Sabbath-ban.

1991 januárjában kitört az öbölháború, aminek hatására a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás zászlóvivőjeként emlegetett BBC rádiós szerkesztői felöltötték képzeletbeli gondolatrendőr-egyenruhájukat, és nekifogtak „kigyomlálni” minden olyan rock- és popdalt az éterből, amely szerintük elvehette volna a brit katonák harci kedvét. Így aztán a ködös Albion zenerajongóinak több mint 1 hónapon át nélkülözniük kellett megannyi nagy slágert, amennyiben BBC-hallgatással akarták tölteni az idejüket.

1991-ben jelent meg a Van Halen For Unlawful Carnal Knowledge (Törvénytelen szexuális aktusért) című listavezető nagylemeze, amely már a címével sem árult zsákbamacskát, elvégre a szavak kezdőbetűiből bárki könnyedén összerakhatja a legismertebb négybetűs angol szót. A több millió példányban elkelt anyag turnéja abban különbözött a többitől, hogy ezen a szokásosnál is több női rajongó vett részt, így Sammy Hagarnak, a csapat énekesének minden este meg kellett küzdenie a bőség zavarával – közben persze igyekezett derekasan helytállni a színpadon… és alatta is.

FIGYELEM! A cikk pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A napokban vált ingyenesen elérhetővé (február 16-ig) Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama! című filmje, amely az LGT egykori gitárosának, Barta Tamásnak állít emléket, méghozzá rendhagyó módon. A történet egy része már korábban is ismert volt ismert: a ’70-es évek elején példátlan sikereket elkönyvelő LGT a vasfüggöny mögül utazott zenélni az USA-ba, Barta pedig kihasználta a lehetőséget, és elkövette „a hazatérés megtagadásának bűntettét”. Amerikában eleinte muzsikusként próbált érvényesülni, session munkákat vállalt, lemezeken játszott, sőt még a legendás bluesman, Johnny Winter kísérőzenekarában is megfordult. Összességében azonban nem tudta megvalósítani az Amerikai Álmot, ezért egy barátjával közös vállalkozást alapított, és ezt követően váratlanul és tragikusan távozott az élők sorából.

Egy szerény és megszállott basszusgitáros-énekes, egy mókamester gitáros és egy intellektuális szövegeket író dobmágus, akit mindenki csak professzorként emleget... A progresszív hard rock rajongói e rövidke leírásból rögtön tudják, kikről is van szó: Geddy Lee-ről, Alex Lifesonról és Neil Peartről, azaz a torontói Rush isteni triójáról. A hivatalosan is Kanada egyik fő kulturális exportcikkének számító, 1968-ban alakult és 2020-ban (Peart halála okán) feloszlott banda minden idők legsikeresebb rockformációi közé tartozik, világszerte több mint 40 millió példány talált eddig gazdára az albumaikból. A nemzetközi áttörést negyedik nagylemezük, a 2112 hozta meg nekik, amely egyrészt azt bizonyította be, hogy 20 perc feletti játékidejű dalból (a címadó tétel) is lehet sláger, másrészt azt, hogy a legelvontabb filozófia (jelen esetben Ayn Rand objektivista irányzata) is képes rock-körítéssel megszólítani a fiatalokat. A Rush ezután minden egyes albumával hatalmasat lépett előre, 1981 februárjában pedig kiadták nyolcadik nagylemezüket, a Moving Pictures-t, amely fordulópontnak számít az együttes történetében.

Az, hogy a Beatles ma már mitikusnak számító zsenijei saját nevük alatt mit értek el, közismertnek nevezhető. Az viszont már kevésbé köztudott, hogy gyakran éltek az inkognitó lehetőségével. Legújabb cikkemben 10 olyan Gombafejű-közreműködést mutatok be, amelyek alkalmával a „tettesek” álnéven tevékenykedtek.