A Beatles rajongói jól tudják, hogy George Harrison olyan jelentős húrnyűvők hatására kezdett zenélni, mint a countryt rock and rollba oltó Carl Perkins, a blues ősapa Muddy Waters, vagy az utánozhatatlan Chuck Berry, a saját generációjához tartozók közül pedig Eric Claptont tartotta különösen nagyra – olyannyira, hogy szerepeltette a While My Guitar Gently Weeps-ben. Az viszont nem tartozik a közismertebb tények közé, hogy kedvenc gitárosa egy nála sokkal fiatalabb és az övénél jóval keményebb műfajban ügyködő úriember volt, aki nem más, mint Gary Moore.
Az 1952-ben született és 2011-ben elhunyt Gary Moore Rory Gallagher mellett az írek legjelentősebb gitármágusa. Első ízben a Skid Row (nem összekeverendő az azonos nevű amerikai glam rock csapattal) tagjaként hívta fel magára a figyelmet, majd az immár nemzeti kincsnek számító Thin Lizzyt erősítve írt hard rock történelmet. Szólókarrierje során fokozatosan egyre blues-osabb vizekre evezett, méghozzá világsikert eredményezően. Bár elsősorban rockgitárosként emlegetik, Moore híres volt arról, hogy bármely műfajban megállta a helyét; komplex jazzes futamokat ugyanúgy játszi könnyedséggel prezentált, mint fülbemászó, szinte metálos riffeket.
A ’80-as években Moore rendszeresen dicsérte Harrison játéktechnikáját a brit és amerikai zenei sajtóban; különösen az ex-Beatle slide gitárosi tehetsége nyűgözte le. Harrison pedig egyes ekkoriban adott interjúiban a valaha élt egyik legjobb gitárosnak nevezte Moore-t − közeli barátai szerint viszont magánbeszélgetések során többször is kijelentette, hogy Moore nem csupán az egyik legjobb, hanem a legjobb. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy amikor Harrison 1990-ben elakadt a Traveling Wilburys supergroup (George Harrison, Tom Petty, Bob Dylan, Jeff Lynne és Roy Orbison alkották) egyik dalának gitárszólójával, a nála fürgébb ujjú Gary Moore-hoz fordult segítségért, aki aztán Ken Wilbury álnéven szerepelt a She’s My Baby című dalban (Moore egyébként saját akaratából nem bukkant fel a nóta klipjében, Harrison kissé neheztelt is rá emiatt). Az ír fenomén így emlékezett vissza első találkozásukra:
George-ot Alvin Lee házibuliján ismertem meg. A sarokban ültem, és épp egy bluest pengettem, amikor odajött hozzám George, és így szólt: „Ha ilyesmit és így játszol, akkor nyert ügyed van nálam.” Pár nappal később felkerestem a házában, mert azt mondta, lenne egy dala a számomra. Ez volt a That Kind Of Woman: azonnal felénekeltem a házi stúdiójában, ő pedig gitározott és háttérvokálozott benne. A nóta aztán a Still Got The Blues című albumom CD-verziójának bónusztételeként jelent meg.
A két gitáros csupán egy alkalommal lépett fel együtt, méghozzá Harrison utolsó koncertjén, amelyre 1992-ben került sor a londoni Royal Albert Hallban: a Beatles While My Guitar Gently Weeps-ét adták elő, amelyben Moore Clapton ikonikus szólóját „tette magáévá”.
Ráadás:
George Harrison Gary Moore-ról beszél.
