71 éves korában, 2012. július 16-án hunyt el a Deep Purple tagja, Jon Lord, aki a rocktörténelem meghatározó alakja, a Hammond orgona egyik legismertebb „mágusa”. Rick Wakeman, a Yes billentyűse nem csupán vetélytársa volt Lordnak a rajongók kegyeiért vívott küzdelemben, de kölcsönös tiszteletet éreztek egymás iránt. A Yes fenoménje 2019-ben írt megható sorokat barátjáról, ezeket idézem fel ezúttal.
Számomra Jon minden idők egyik legnagyobb rockbillentyűse. A Deep Purple alapvetően hard rock banda volt, de Jon olyasmiket művelt benne a Hammond orgonával, amire a hagyományos gondolkodású rockbillentyűsök képtelenek, letért a kitaposott ösvényről, mert kísérletezni, ezért én vérbeli progresszív rockzenésznek tartom őt. Az első Deep Purple-albumot, az 1968-as Shades Of Deep Purple-t pár nappal a megjelenése után vettem meg. Azon szerepel a Beatles Help-jének zseniális feldolgozása, ami azóta is nagy kedvencem. Jon iszonyú jól játszik benne Hammondon. Innentől kezdve rajta tartottam a szememet, és mindig tudni akartam, épp mit csinál. Vetélytárs volt, de inspiráció is. Akárcsak Keith Emerson, ő is senki máséval össze nem téveszthető hangzást csalt elő a hangszeréből. Mindhárman egyediségre törekedtünk, és ahogy egyre híresebbé váltunk, már az első hangok alapján sejthette a hallgató, hogy ki játszik egy dalban, amelyet épp először hallott életében.
Jon rendkívül intelligens és művelt ember volt már fiatalon is, akármi lehetett volna belőle, de ő a rockzenét választotta. Biztosra veszem, hogy egy csomó más pályán szintén megállta volna a helyét, mivel a zsenik többnyire nem egydimenziósak. Kegyetlenül tudott szólózni, ezt nevezhetjük a legfőbb erősségének: hallgassátok csak meg például a Speed King-et. A klasszikus zene is a kisujjában volt. Ian Paice, a Deep Purple dobosa egyszer azt mesélte nekem, hogy amikor a Concerto For Group And Orchestra-t rögzítették, nem hitték el neki, hogy jól fog elsülni. Egyedül Jon látta át az egészet, és persze igaza lett: hatalmas sikert aratott a zenekar szimfonikus kitérője.
A 70-es évek elejétől ismertük egymást, de sajnos nem tölthettünk együtt sok időt, mert engem lefoglalt a Yes, őt pedig a Deep Purple, mindig turnéztunk vagy stúdióztunk. Igazán közel csak a halála előtt egy évvel kerültünk egymáshoz, amikor Ian Paice házában vendégeskedtünk, és este elkezdtünk beszélgetni, amit aztán hajnali háromig nem hagytunk abba. Jon és Ian ikreket vettek feleségül: Jackyt és Vickie-t. Jacky, Ian neje szervezte a 2011-es, Sunflower Jam című koncertet, amin Jonnal előadtunk egy billentyűpárbajt egy külön erre az alkalomra kitalált alapra jammelve: mivel ekkor már egyikünk sem volt akkora kan, mint fénykorában, azt az övön aluli, fallikus címet adtuk neki, hogy It’s Not As Big As It Was (Nem akkora, mint volt). Ő a Hammondját dolgozta meg alaposan, én meg a Moog-szintetizátoromat nyűttem. Imádtam minden pillanatát a közös produkciónak.
Utána többször beszéltünk róla, hogy ki kellene adnunk egy közös albumot, de erre már sajnos sohasem került sor. Fantasztikus ember volt, igazi gentleman. Ráadásul remek humorérzékkel rendelkezett, az önirónia sem állt távol tőle. A minden idők legjobb rockbillentyűseit felsoroló listákon általában Jon, Keith Emerson és én szoktunk az első három helyen végezni. Nemrég mesélte nekem valaki, hogy egyszer egy Deep Purple-koncerten kivételesen Jon mutatta be a zenekart a közönségnek, nem Ian Gillan, és amikor ő következett, csak ennyit mondott: „Én pedig Rick Emerson vagyok…” Sosem felejtem el Jont, évről évre jobban hiányzik.
Jon Lord és Rick Wakeman
