John Lennonnak cseppet sem volt könnyű gyerekkora: az édesanyja 5 éves kora után nem akart törődni vele, ezért a nővérére, Mimire bízta a nevelését, édesapja pedig hajópincérként dolgozott, és inkább a tengeren élte a világát, mint családjával. Ráadásul Lennon pont akkor veszítette el végleg az anyját, amikor végre elkezdtek közelebb kerülni egymáshoz, mint korábban bármikor: Julia Lennont 1958-ban, nem sokkal fia 18. születésnapja előtt halálra gázolta egy szolgálaton kívüli részeg rendőr.
A legendás rocksztár összesen három dalt írt az édesanyjáról: az 1968-as Julia a Beatles közismert számai közé tartozik, a Lennon szólórepertoárjához tartozó 1970-es My Mummy’s Dead pedig egy 52 másodperces, demó minőségű kis szösszenet a Plastic Ono Banddel készített első albumán. E lemez nyitódala az elképesztő drámai erővel rendelkező Mother, amelyben John Lennon olyan szinten mezteleníti le a lelkét hallgatói előtt, ahogyan szinte egyetlen más előadó sem tette azt meg sem előtte, sem utána.
Arthur Janov The Primal Scream című művének első kiadása
Lennont a rajongói elárasztották mindenféle csecsebecsével, sőt könyveket is gyakran küldtek neki. Az egyik neki szánt kötet Arthur Janov amerikai pszichológus 1970-ben megjelent The Primal Scream (Őskiáltás) című értekezése volt (mellesleg 1982-ben erről nevezte el magát az egyik legnépszerűbb skót zenekar, a Primal Scream). Janov úgynevezett üvöltésterápiát ajánlott a pácienseinek, amelynek során kikiabálhatták magukból felgyülemlett traumáikat. Lennon és a felesége, Yoko Ono is elolvasta az ajándékkönyvet, majd mindketten kezeltették magukat Janovval. John az így szerzett élményei hatására írta a Mother-t, amelyben az anyja („Megszültél engem, de sosem voltál az enyém.”) és apja („Akartalak téged, de neked nem volt szükséged rám.”) által okozott lelki sebeit igyekezett begyógyítani („Mama, ne menj el; papa, gyere haza!”).
A vészjósló templomi harangzúgással induló és Lennon fájdalmasan elüvöltött énektémáit felvonultató dalban a szerző zongorázott, Ringo Starr dobolt és a Beatles Revolver című 1966-os albumának borítóját tervező Klaus Voorman basszusgitározott. Ringót sokan hajlamosak egy vállrándítással elintézni, mondván, csak pofonegyszerű dobtémákat üt, és enyhén szólva nem tartozik szakmája krémjéhez. Kétségtelenül nem ő a világ legtechnikásabb dobosa, viszont a játéka maximálisan kiszolgálja a zenét, a dobtémái pedig ugyanolyan jellegzetesek, mint a csapata melódiái. Ahogy Dave Grohl, a Foo Fighters vezére egyszer találóan megjegyezte: a Beatles-dalokat akkor is fel lehet ismerni, ha minden énektémát és hangszeres sávot lekeverünk, és csak a dobolás marad. Ringo a Mother-ben is olyan témákat játszik, amelyek elsőre nem tűnnek bonyolultnak, ám jól és ilyen húzással csak a legtehetségesebbek tudják előadni őket.
A Mother annyira személyes és lelkileg megterhelő dal, hogy csak kevesen merték feldolgozni. A két legjelentősebb újragondolás szerintem Barbra Streisandnak és Ted Neeley-nek köszönhető. A sokak által a világ legjobb énekesnőjének nevezett Streisand a tőle megszokott lélegzetelállító hangszálakrobatikával interpretálta a dalt, de szerencsére az érzelmi töltetről sem feledkezett el. A Jézus Krisztus Szupersztár 1973-as filmverziójának Megváltójaként elhíresült Neeley pedig felkavaró gyengédséggel énekelte a sorokat, amelyek Lennonból nyers keserűséggel törtek elő.
